Az első pillanattól éreztem a saját felelősségem ebben az egészben. Éreztem, hogy minél inkább bíznak bennem, annál jobban nő a felelősségem. Mert az integráció útját velem és munkatársaimmal építik, és, bár ebben az ő tudásuk is benne van, mégis mi vagyunk, akik a többségi társadalomból érkezve, jobban értjük a másik világ szabályait, törvényeit, működését.

Megértettük már közösen a hiányzó tudásokat, készségeket, és egyre csökken azoknak a száma, akik még mindig abba fektetik energiájuk nagy részét, hogyan lehetne átverni minket, gerjeszteni ellenünk a többit, hozzájutni minden segítséghez a nélkül, hogy tennének érte bármit is. A többség már képes közösségként működni, és próbál hatni azokra is, akiknek még mindig nem megy. Épp a múltkor említette egyik helyi segítőnk, hogy az állandó lázító szerepbe helyezkedő férfit már meg sem hallgatja a többi, legyintenek rá, egyre inkább magára marad a felvetéseivel. Vagy a másik, az asszony, akivel rengeteg gondunk volt eddig, végignézve két nő átkozódását, mert szóvá tettük, hogy megszegtek egy közösségi szabályt, fejcsóválva mondta: „hogy nem szégyellik magukat…én már ilyen szintre nem süllyedek le”.

Szóval, miközben a közösséggel úgy érzem, haladunk, a világ, ami felé szeretném vinni őket közben úgy változik, hogy elbizonytalanodom, és nyomasztani kezd a felelősség: nem valami olyat építek bennük, ami nem körvonalazódik a jövőben? Vagy legalábbis nem úgy, ahogy eddig gondoltam?

Mert mi, a munkánk minden elemében a demokratikus, humánus világ eszméjét közvetítjük. Olyan világét, ahol a személyes felelősség mellett közösségi felelősség is kell, hogy legyen, azt bizonygatva folyton, hogy megkereshető egy demokráciában az integráció, a jól megélhető identitás. Azt kommunikáljuk, hogy az integrációhoz változni kell, alkalmazkodni és elfogadni, tisztelni egymást, emberként. Azt mondom nekik, hogy a világ alapjaiban jó, és tennünk kell azért, hogy jól érezzük magunkat benne. Figyelnünk kell egymásra. Hogy nem szabad megalázni a másik embert. Hogy agresszióra agresszió lesz a válasz. És, hogy senkinek nem szabad általánosítani, egy ember, család reakciói alapján nem lehet megítélni egy egész csoportot.

Erősítem bennük, gyerekben és felnőttben is, hogy értékes emberek, akik tudnak értéket teremteni, ha akarnak. És segítünk abban, hogy megtanuljanak akarni, akiknek ez a képessége elveszett.

Sok mindent tudomásul vettem, pl. hogy a stadionépítésbe nagyobb összegeket kell fektetni, mint a gyermekéhezés megszüntetésébe, vagy, hogy az egyházi iskolákra nem vonatkozik a beiskolázási körzet, időpont, és ők megtehetik, szintén állami finanszírozással, hogy nem vesznek fel cigánygyereket. Tudomásul vettem sok mást is persze, amivel nem értettem egyet, és nem politikai, hanem szakmai alapon. Mert reméltem, hogy egyszer majd felismerik, nem jó ez az út, és majd más lesz.

De most végképp elbizonytalanodtam.  A szándék, ami mindig bennem volt, hogy a munkánk beépüljön a rendszerbe, hogy része, legalábbis egyik útja  legyen az állami problémakezelésnek, hogy ehhez kötelességem a lehetőségek keresése és a felajánlások elfogadása, nos, most mindez megingott bennem. A hírek egyre inkább egy olyan új rendszert mutatnak ugyanis, melynek puzzle-darabkái egyszerűen más formájúak, mint amilyeneket mi formázunk. Mert olyan erők szabják az új formákat, melyek egy, számomra nem elfogadható ideológia szabályai szerint működnek. Mert a kirekesztés ideológiája nem lehet az integráció ideológiája. Az erőszaké nem lehet a demokráciáé. Az, ami a Gyulai Törvényszék döntését áthatja, a bírónőét, akinek szájából olyan mondatok hangzanak el, aminek abból a székből sosem lenne szabad, nem azé a világé, amit én jövőképként festek a támogatottjaink elé.

És végképp nem tudom, milyen deszegregációs, vagy antiszegregációs oktatáspolitika bontakozik majd ki az ilyen ideológia szerint döntéseket hozó parlamenti bizottsági üléseken. Eddig sem volt egyszerű az integráció ügyét képviselni az oktatásban, az pedig, hogy ezután mi lesz, a legenyhébb jóslatom szerint is megkérdőjeleződik. Ami eddig történt, az se semmi…és azt még ezzel az ideológiával megfejelni…bele sem merek gondolni, mi lesz ebből.

Szóval, most annak a felelőssége nyomaszt, hogy az a kép a világról, amit eddig építettem bennük, ott, a szegregátumokban, már nem igaz. Már nem az. Már másképp szerveződik, másféle szabályok alapján, és ehhez más készségek kifejlesztése szükséges, mint amit eddig próbáltunk. És én nem akarok efféle készségeket fejleszteni bennük. Félek, elveszítem a hitelemet előttük, a magatartásommal, kommunikációmmal, azzal, hogy a demokráciáról papolok ott, ahol szabad őket menetelve megfélemlíteni, ahol szabad nekik külön iskolákat szervezni, ahol  szabad Hitlert pozitív példaként tanítani az iskolában, és ahol ki tudja még miféle jogosítványokkal látják el az új rend alkotói azokat, akik az életüket, az életünket szervező szabályokat alkotják.

Persze van, akiknek ez is demokrácia. De nekem nem az.

Kép 005