A szegregátumok különös világot teremtettek. Míg sok elemében 19. századi túlélési formák jellemzik, ott a 21. század is, a televízióval, mobiltelefonokkal és az  ingyenes facebook szolgáltatással.

Ott van a modern kor az öltözködésben, tetoválásokban, ott a drogokban, a lányok műkörmeiben, miközben a félkomfortos, vagy komfort nélküli ház, a sok esetben egyetlen lakott szoba a család életét generációk óta ugyanúgy szervezi.

A minap a facebookon megláttam az egyik volt tanítványomat. Gyönyörű lánnyá serdült, most középiskolás. A fotón hófehér, modern mini ruhában pózol, hibátlanul feszül rajta a ruha, csípőjén vékony öv, frizurája is, a bizsuk is rendben, ez alapján elképzelhetném bárhol, akár jó körülmények között, megfelelő egzisztenciával rendelkező családban, jövőképpel, de a mögötte álló ház, romos ablakával, mutatja azt a közeget, ahol él, ami meghatároz mindent. A jövőjét is.

Mert ez határozza meg. Hiába a ruha, esetleg autó, pénz, innen, ettől az ellentmondásos világtól iszonyúan messze van minden, a világ, a kultúra, a kitörési lehetőségek. Itt csak ez marad. A pózolás, az  „úgy csinálni, mintha”, miközben nincs esély sem arra, hogy a kívánt üzenet valósággá váljon.

Azt gondolom, azt, hogy egy szegregátumban integrációról lehessen beszélni, azt csak akkor lehet, ha ott integrációs helyzeteket teremtünk. Mert maguk között nem erősödhetnek meg azok a képességek, kommunikációs formák, amelyek segítenék az integrálódást. Tehát vinni kell őket onnan, amennyit csak lehet, és vinni oda embereket a „másik világból”, az együttlétért, a mintáért, a megtapasztalásért, a megértésért.

Megmutatni nekik olyan dolgokat, melyek ott nem élhetők át, nem jelennek meg értékként, mert, ha nem tudják értékelni , megérteni, elfogadni a más kultúráját, nem tudják elfogadtatni a magukét sem. Aki nem volt soha múzeumban, moziban, színházban, az csak a kívülmaradást éli meg ezen a területen. És ők nem jutnak el. A 18 év felettiek közül sokan nem voltak még nagyvárosban, mi mutatjuk meg nekik felnőttként a kulturális értékeket. Az oktatás, már akik részesültek benne, mintha nyom nélkül hagyta volna őket.  Megható látni rácsodálkozásukat a világra, pl. amikor először látnak egy nagy katolikus templomot belülről, vagy egy kultúrtörténeti szempontból is érdekes cukrászdát.  És rossz látni, hogy mennyire bizonytalanul mozognak ebben a számukra idegen világban. Hihetetlen, mennyi fontos dolgot nem is érthetnek, mert nem ismerik olyan szavaknak a jelentését, amelyek mások számára már természetes részei a beszédnek.

Sokat küzdünk azért, hogy megértsék, van más is, mint Győzike, a pankráció, vagy a mulatós cigányzene. Persze nehezen megy. Felnőttként nehéz a meg sem tapasztalt értékeket megértetni. Szerencsénkre nem vagyunk ebben egyedül. Sok, kedves, odaforduló ember van, aki jön, segít nekünk, mesél nekik, beszélget, ad magából, a tudásából, még, ha sokszor a fogadtatás nehézkes is. Mert sokan, mikor terveznek, el sem tudják képzelni, mekkora a szakadék.

Most, talán először  a falu életében egy igazi színház jött hozzánk. A Solti Lajos Színház fiatal művészei az Üvegtemlom című darabbal ajándékoztak meg bennünket,  egy cigánytáborban zajló történetet játszottak el, sok dallal, tánccal, nevetéssel, és persze beteljesült szerelemmel. Izgultam, milyen lesz a fogadtatás. Kicsit nehezen gyűltek a családok, ez is egy nagy játszma, az együttműködés első lépése, hiszen elvárás a részünkről, hogy a programjainkon ott legyenek, mert nekik, értük visszük, szervezzük ezeket. A közönségben szokás szerint leginkább asszonyok és gyerekek voltak, de pár férfi is ott ült már. Végül majd’ minden családból voltak már a nézőtéren. Nagy kacagásokkal, néhol visszafojtott lélegzettel figyelték a színpadon zajló mesét, mindenkit lekötött, nem volt járkálás, mindenki érezte, hogy ez most valami más, valami, amiből nem szabad elveszíteni egyetlen percet sem. A végén segíteni kellett kicsit a tapsnál, hiszen sosem tapsoltak még színészeknek, de ment,még  a vastaps is, aztán „Na, ez pont nekünk való volt!”, „Szervezzenek ilyet máskor is!”, „Ezt a gólyalábast én már láttam a tv-ben!”, „Még cigányul is tudtak!”, és hasonló mondatokkal, élménnyel feltöltődve mentek el.

Sok ilyen programra van még szükségünk. Mert itt generációk óta nem kaptak kulturális élményeket az emberek. A helyét elfoglalta valami más. Agresszívan, és nehezen engedi a visszafoglalást. Átsző mindent, kommunikációt, metakommunikációt, konfliktuskezelést, családi és közösségi kapcsolatokat. Ezek pedig nem az integráció irányba visznek. És ebben a zavaros, modern nyomorúságban a saját identitás, a saját kultúra sem élhet igazán.

DSCF8920