Az egész munkánk úgy kezdődött, hogy a gyerekek miatt, akiket a suliban tanítottam, kimentem a családokhoz. Amit ott láttam, tapasztaltam, rögtön tudatta velem a nyilvánvaló tényt: az oktatás kevés ezzel a problémával szemben. És azt is megértettem, hogy ezt nem lehet hagyni. Muszáj tenni valamit. Ott kezdődött el az, ami mára egy esélyteremtő, „igazgyöngyös” modellé nőtte ki magát, amiben már egy csapat dolgozik, és a csapatnak részét képezik már azok is, akik ott, a településeken élnek.

A bizalomépítés lassú, nehéz útja öt éve kezdődött. Ahogy nőtt a bevont családok száma, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a kapcsolat nem lesz így elég, nem elég a családok egyenkénti támogatása, fejlesztése.  Folyton konfliktusok voltak, hazudozások, egymás bemószerolása, meghazudtolása, stb. A pozitív diszkrimináció pozitív hatásai mellett a negatívak is mind előjöttek. Mindenki a saját igazát védte, és a másiké nem volt vállalható igazság számára. Hamar kiderült, kell egy olyan „igazságosság” amit mindenki elfogad.

Ezt pedig csak közösségépítéssel lehet kialakítani. E nélkül nem megy. E nélkül a modellünk sosem lesz fenntartható. Csak, ha a közösség eljut oda, hogy maga is képes lesz megszervezni önmagát. Nem is értem, hogy ez miért nincs még mindig beépülve a problémakezelésbe. Miért nem látszik az világosan, hogy e nélkül a fejlesztés nélkül minden beavatkozás csak a pillanatnyi helyzetet kezeli, és mivel változás nem lesz, kis idő múlva ugyanaz a probléma jön majd elő. Nem lesz változás, ha nincs fejlesztés. Magától nem alakul, nem változik semmi. És büntetésből se nagyon. Pláne nem, ha nem társulnak hozzá megfelelő lehetőségek. Ha csak az iránymutatás van meg, de az út hiányzik. Ki építi azt ki? Akinek nincs rá tudása, annak nem fog menni.

Ma ez a közösségre is figyelő szerep nincs a rendszerben. A családsegítőket inkább a hatósági szerep jellemzi, csak a krízishelyzeteket kezelik, azokat is csak a legproblémásabb családoknál, amennyire szűkös lehetőségeikből telik. Nem sokra futja. Ma erre a közösségi dologra lehetőség csak a pályázatokban van. Egy valamire való felzárkózásra irányuló pályázatban a közösségépítés hívószava mindig jelen van.  És lesz rá pénz is, ameddig a pályázat tart. Utána nincs tovább. És a pozitív hatás hamar lenullázódik.

Pedig erre sokáig szükség lenne. Talán a legnagyobb szükség. Én ezt egyre  biztosabban látom.

Sok buktatóval jutottam el én is ide. Mert pl. először csak a cigányokra fókuszáltam.  Mert ott volt a legnagyobb baj, a legtöbb gyerek, a legkevesebb tudás. Aztán egy veszekedés a faluban rádöbbentett, nem lehet így. Mindenkivel foglalkozni kell, azokkal is, akik nem cigányok, és akiknek nincs nagyobb tudásuk, mint nekik, legfeljebb csak az önfenntartás terén, mert azt a családjaik átörökítették. Attól az időtől külön vigyáztunk arra, hogy nyissunk feléjük is. Lassan alakult ez is, főleg az asszonyok részéről volt fogadókészség, ők voltak először képesek arra, hogy leüljenek velünk, és velük is. A cigányokkal. A nem cigány férfiak továbbra sem nagyon vesznek részt semmiben, a család többnyire az asszonyokkal, vagy, ahol van, a gyerekekkel képviselteti magát az együttműködésben.

Most, a választások elgondolkodtattak. Mert a Jobbikra szavazók száma azt jelezte számomra, az együttműködés mutatása részükről csak játszma, a valós érzések mások. Persze nagy biztonsággal meg tudom mondani, kik szavaztak rájuk. Azok, akiknek az együttműködés csak abból áll, hogy amikor élelmiszert, vagy mást osztunk, eljönnek és felveszik. Akkor nem gond, hogy az alapítványunk a cigányokkal foglalkozik. Sorban állnak velük, szó nélkül átveszik, köszönöm se nagyon van, hiszen az „jár”, nekik is, nemcsak „azoknak”. Jobbikos újságot olvasnak, terjesztik is, és gyűlölködnek. Hazudoznak, megrágalmazzák azokat, akik velünk vannak, maguk között fenyegetőznek, szidják őket is, és minket is persze.

Persze elgondolkodtató, hogy a Jobbiknak az üzeneteit hogyan sikerült úgy leegyszerűsíteni, hogy  megértették és maguk mellé is állították őket. És miért nem sikerült ez a többi pártnak.

Most azt gondolom, megint, hogy változtatnunk kell. Mégsem lehet mindent együtt. Még nem. Bár fontos, hogy legyenek közös pontjaik a két közösségnek, mégis, külön is kell velük törődni. A cigány közösséget azért kell külön közösséggé formálni,  hogy az identitásuk is fejlődhessen, másrészt , hogy közösségként egyre pozitívabb kép jelenjen meg róluk a faluban. Hogy ne olyan mondatokat mondjanak ki rájuk, ami általánosan negatív, hozzátéve esetleg, hogy ez, vagy az a személy, család nem „annyira”az. Azt kell elérnünk, hogy általánosságban pozitív mondatok, vélemény hangozzon el, amiben esetleg hozzátehető, hogy ez vagy az a személy, család még nem „olyan”, nem úgy él. Még nem.

És a nem cigányokkal is kell valami közösségfejlesztés. Mert így épp úgy működnek, mint amit a cigányok szemére vetnek. Gyakran mondják ugyanis rájuk, hogy kihasználnak minket, a szemünkben mást mutatnak, mint a hátunk mögött. Miközben ők épp ezt teszik. Azt hittem, ha együtt alakítjuk az egész közösséget, látják majd, és megértik. De most azt gondolom, nem megy így. Legalábbis nem elég hatékonyan. Ahhoz, hogy együtt is menjen, külön is kell fejleszteni.

Kimaradt talán egy lépés velük. Mert kell, hogy ők is kibeszéljék az előítéleteiket, és megértsék a céljainkat. Most azt látom, ez nem megy együtt. Csak külön. Nem megkerülhető az, hogy segítsünk az előítéleteik lebontásában.  Kell, hogy belássák, nincs más út, csak együtt. Különben csak lefölözői lesznek a munkánknak, de nem építenek benne, csak rombolnak. És ők maguk is rámennek az alakoskodásra, mert nem lehet kifele mosolyogni, befele gyűlölködni sokáig.

Persze az is jó lenne, ha egyszer majd mind elmenne szavazni. A cigányok közül is. Még nem foglalkoztunk ezzel. Nem is szorgalmaztam különösebben. Mert úgy érzem, nincs meg az az ismeret, rálátás, hogy dönteni tudjanak. Nem sokan szavaztak a cigány családok közül. Volt persze, köztük is, aki elment, nem tudom, hogy húzta be az ikszet, mikor nem ismeri a betűket, és tudom, nem kísérte figyelemmel az eseményeket, nem ismerte a programokat sem. 

Általában nem szoktunk még politikáról beszélgetni. Még nem. Persze megtehettem volna, hogy hatok rájuk, elmagyarázom, kire kellene szavazniuk, rábeszélem őket. Valószínűleg sikerült is volna. De nem tettem. És örültem, hogy nem próbálta manipulálni őket most más sem. Mert azt szeretném, hogy majd saját döntéseik legyenek. Saját tudásuk, véleményük szerint.  Hogy a közösségeikben legyen ez téma, érdeklődjenek, beszéljenek róla. Most nem volt az. Talán legközelebb már közelebb leszünk ehhez is.  

IMG_20140129_104320