Azt mindig tudtam, hogy a felnőtteknél nagy változást nem tudunk elérni. Egy felnőtt nehezen képes a nyomorúságban és tudatlanságban szocializálódva változtatni az életén. A szokás és értékrendszer zsigerileg épül be, a születéstől kezdve, és amikor megszilárdul, életformává válik, akkor már nagyon nehéz változtatni rajta.

A gyerekekben azonban még nem rögzült annyira minden, hogy ne lehetne alakítani. Ha kicsit is, de lehet.  Abban biztos vagyok, hogy ez az egyetlen olyan beavatkozási pont, amiben bízhatunk, ami utat mutathat az integráció felé. A gyerek, és vele minden, családi szerep, kommunikáció, motiváltság,  jövőkép, minden, ami a változás felé mutathat.

 Az iskola? Önmagában nem változtat semmin. Mindennél biztosabban látom azt is, hogy az alapkészségekben elmaradt, sok esetben részképesség-kieséses gyerekek iskolai előmenetelét, tudását nem fogja biztosítani az egységes tankönyv, módszertan és haladási tempó, az iskola így is eszköztelen marad a begyűrűző problémákkal szemben. És ebben az eszköztelenségben a pedagógusok is megváltoztak, a túlélés lett a stratégia, és a megkeményedett lelkekből már kihalt a szakma iránt érzett öröm. A héten több szegregált iskolában tanító pedagógussal is találkoztam, más megyékben is, és ez a kép tovább erősödött bennem.

Már kicsúsznak olyan mondatok a szájukon, amit pár éve még nem tudtam elképzelni. Egyikük, ebéd közben, míg eszik a tanári asztalnál, hangosan odaszól az egyik gyereknek. Olyannak, aki a cigánysorról érkezik, mélyszegénységből. „Egyél, mert otthon úgy sem lesz mit enned.” A mondata nyomán felhangzó nevetésre már nem figyel. Nem gondol bele, mit érezhetett a gyerek. És ez nem a dühében, tehetetlenségében kimondott mondat. Amiben az ember még felmentést adhatna, hiszen belefáradt, kiégett, elszakadhat nála is a cérna, nem bírja már, és olyan szavakat mond, amit nem kellene. Ez már valami más. Olyan, ami nem indulatból van. Aminek a célja nem az indulat levezetése, hanem a másik megalázása. És ez sokkal rosszabb. Milyen mintát adhatnak az ilyenné vált pedagógusok? Hogyan lehet így azt hinni, hogy az iskola előreviheti a megoldást?

Otthon pedig? Ott sem egyszerű a helyzet. Sem a családban, sem a közösségben. Következetesség, egységes ráhatás nem létezik. Azt továbbra is tartom, hogy a szülők partnerré tehetők a gyerekeik érdekében, mert mindannyian azt szeretnék, hogy a gyereküknek jobb legyen. Képesek ezt megfogalmazni is, elmondani, hogy kellene, de az életüket, a cselekedeteiket nagyon nehezen tudják ehhez igazítani.

Nemrég egy, az alapítvány munkáját segítő szakember ült le pár szülővel beszélgetni. Olyanokkal, akiknek a gyermekeivel a legtöbb gond van. Iskolában, családban, közösségben. A megoldásokra, hogy legyenek következetesek, és fogjanak össze, buzgón bólogattak mindannyian. Ilyenkor hiheti azt a külső szemlélő, hogy na, ennyi az egész. Meg kell nekik mondani, lám, meg is értik, és akkor majd így tesznek. És feltehetően mi vagyunk azok, akik eddig ezt nem érték fel ésszel, és nem mondták meg nekik a megoldást.

Közben azonban azt is tudom, hogy pl. összefogásról köztük szó sem lehet. Hiszen ismerem a háttérből az újra és újra egymásnak feszülő családokat, a cirkuszokat, amiben benne van mind, gyerek és felnőtt, az önbíráskodásokat, ami nem egyszer tettlegességig is fajul. Amit, mikor lecsitul minden, újra és újra átbeszélünk, próbáljuk megértetni a határokat, amiket nem lenne szabad átlépni, bólogatnak, megértik, persze, elismerik saját felelősségüket is, de aztán megint történik valami, és fellángol ismét az egész.

Jó, azért nem ez az általános, mióta dolgozunk velük, ezek az esetek csökkennek, de a folyamat lassú, nehézkes, és pár családnál még mindig minimális változásról számolhatunk be. És persze, tudom, nem lehet mindenkire hatni, de ezekben a családokban is sok a gyerek, és, ha nem fogjuk meg a dolgot, sokszorosan újratermelődik a negatív hatás.

Amúgy a következetességet is értik, és egyet is értenek vele. De a viszonyok már felborultak ezekben a családokban, a nagyobb gyerekekre már nem bírnak hatni, és így a kisebbekre sem tudnak, a minta kialakítására nincs elég erő.

Így aztán fura helyzetek is kialakulnak. Pl. olyanok, mikor egy családban kezdem azt érezni, az lehet a megoldás, ha az idősebb gyerekeket próbáljuk olyan szerepbe hozni, hogy felelősen irányítsák a család életét, anyagi helyzetét. Mert a szülők képtelen rá. És az apának ellenszegülő fiút kellene inkább segítünk, nem az apát, aki elitta azt a pénzt, amiből kenyeret kellett volna venni. Hogy vannak esetek, mikor nem a gyereket kellene kiemelni, hanem valamelyik szülőt a családból.

Persze erre nincs jogrend. Ezek az élet problémái, pillanatai. Mikor a nyomor generációkon átívelő farkastörvényei megoldhatatlan helyzetet teremtenek.  És a cigaretta-alkohol-kábítószer jelenléte tovább nehezíti azt. Ami, bár egyedinek tűnik, mégis tömeges.

A gyerekekben mindig ott a lehetőség. Látom a fiúban, akinek hihetetlen matematikai érzéke van, és kétségbeesetten próbáljuk megóvni őt a család determinálta jövőjétől. Mert matekból átlag feletti, de már torzul benne minden, a családi viszonyok bedarálják figyelmét, türelmét, kommunikácója, konfliktuskezelése már átlag alatti. Látom a másikban is, aki gyerekként is érzi, tudja, mi a helyes, felelősségteljes magatartás,  hogyan kell ellátni és fenntartani egy családot, és kétségbeesetten küzd a számára is nyilvánvalóan rossz irányt képviselő, ám fölötte is jogokat gyakorló szüleivel. Látom minden, mélyszegénységben élő gyerekben, hogy nem erre hivatott. És látom azt is, hogy erre van a kiút.

De nagyon nehéz ez. Úgy alakítani valamit, hogy közben nem tudjuk leválasztani a negatív tényezőket. Amiből valahogy egyre több van. A szűkebb, és a tágabb környezetben is.

Kép 008