A hét oktatási híre volt, hogy a pedagógusoktól többet vár el az államtitkár asszony, vagyis nem ő, hanem a társadalom, ahogy az interjúban fogalmazott. Mert már volt béremelés, de a helyzet nem sokat változott, az oktatás színvonala nem nőtt. És ez így nem jól van.

Tényleg nem. De kérdés, jó helyen keressük-e a probléma megoldását, ha csupán az iskolában gondolkodunk. Mert attól, hogy a gyerek és a pedagógus egész napját az iskolában tölti, a helyzet még nem változik. Az oktatást meghatározó problémák jelentős része ugyanis nem az oktatásból ered. Bár kétségtelen, a hagyományos, poroszos, a tankönyv-munkafüzet által meghatározott menetrend szerint gondolkodó, a büntető szellemű osztályzással a rendet megteremteni akaró szemlélet nem igazán alkalmas a helyzetek kezelésére, de ez van, az iskolák zömében ez a jellemző, főleg ott, ahol a hátrányos helyzetűek aránya magas. A pedagógusok eszköztelenségét jól mutatja az iskolák hangulata, a pedagógusok lelkiállapota, és az épületek gyors amortizációja is. És persze a gyerekek tudásszintje is.

Az államtitkár asszony szerint viszont az egész napos iskola hatására máris jelentősen csökkent a bukások száma, és nincs már annyi agresszió sem, hála a mindennapos testnevelésnek. Lehet. Biztosan igaza van. Csak én nem ezt tapasztalom. De biztosan nem egy típusú iskolákba járunk. Mert én olyanokban fordulok meg mindenfele, ahol a halmozottan hátrányos helyzetűek aránya magas. Néhol szegregált iskolákban is. És ott tanító pedagógusokkal találkozok. Úgy tűnik, ez nem az a csoport, akik annyira sikeresek, pozitívak.

Amit tapasztalok, és próbálom újra és újra kommunikálni is, azt erősítette meg a minap egy kérdéssor, amit egy program részeként töltöttünk mi is ki a gyerekekkel. A teszt talán 20 percet vesz igénybe annak, aki jól olvas, és a szövegértése is megfelelő.

A halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek erre képtelenek voltak. Pedig nem kicsikről volt szó, negyediktől fölfele dolgoztunk velük, ennek a korosztálynak volt összeállítva a teszt. Az átlagos gyerekeknek. Kétszer is nekifutottunk.  Volt, akivel harmadjára is le kellett ülni, és pontról pontra végigmenni újra a kérdéseken.  Nem bírtak 20 percnél tovább figyelni sem.

A végén átnéztem az összeset. A kép megdöbbentő volt, és beszédesen igazolta a probléma mélységét, összetettségét.  A kérdések zömét a gyerekek nyilvánvalóan nem értették.

A név ment, a születési dátum sokuknál nem. A családtagok számát szinte mindegyikükkel át kellett beszélni, mert a testvérekhez az unokatestvéreket is beírták. Arra, hogy van e saját szobád, íróasztalod, a legtöbb gyerek azt írta, igen. Pedig tudtuk, hogy nincs. Aztán, amikor visszakérdeztünk, kiderült, az egy szobát, ahol mindannyian laknak, érti saját szoba alatt, és akinél a bútorok között volt asztal, arra értette. Csak az írt be nemet, akiknél asztal sem volt. A nyaralóról, mosogatógépről is úgy nyilatkoztak, hogy van. Aztán kiderült, nem tudják, mi az.

A legmegdöbbentőbb számomra a szülők foglalkozása volt. Alig volt, aki erre nem azt írta: közmunkás. Vagy így: „közmunka-tanfojam”.   Meg ilyeneket: „szemetet szed”, vagy „füvet nyír”. Vagy „nem tudom, el szokott menni valahova”.  Jelezte ez azt is, mennyire nem része a családi beszélgetéseknek a munkahely, a foglalkozások, még a gyerek továbbtanulását megtervezve sem vésődnek be ilyen fogalmak.

A tanulmányi átlagát szinte senki sem tudta. Ez is mutatja, hol van az iskola helye a tudatukban, és a családban is. Nem tudják egy hónappal a félév után, milyen a bizonyítványuk.

Abban a részben, hogyan látják magukat az osztályban, milyen az énképük, ott választani kellett, hogy mennyire jellemző rájuk az ott leírt mondat. Ezt végképp nem tudták értelmezni. Nem ismertek olyan szavakat, hogy „kétbalkezes”, vagy „népszerű”. Keverték az igaz és nem igaz megítélését a mondatoknak, még, ha megértették is.

Nyilván nem lepett meg a dolog, hiszen naponta találkozunk a gyerekekkel, tudjuk ezt, és sajnos, a felnőtteknél is látjuk, mennyire hiányos a szövegértés képessége, hiszen hozzák a hivatalos leveleket, hogy nem értik, segítsünk, magyarázzuk el, mi van benne.

Erről beszélek régóta, hogy így görögnek át az oktatási rendszeren gyerekek. Így kerülnek ki, tömegesen, funkcionális analfabétán. Valamikor azt tanultam, a jó iskola 50%-ot is képes lefaragni a szocializáció okozta hátrányokból. Én már nem hiszek ebben. Akkora a baj, ami a leszakadó rétegeket jellemzi, hogy ezzel szemben az iskola már tehetetlen. A Híd program sem tud ekkora hiányt pótolni. Az átszervezett szakiskolai oktatás sem. A 16 éves tankötelezettség sem segít. A rendőrrel megerősített iskola sem.

És tehetetlen lesz az iskola akkor is, ha tanfelügyelők sora ül be majd az órákra. Nem hiszem, hogy az ellenőrzés hiánya miatt alakult így. Hanem a rendszerszinten nem kezelt problémák miatt. És az őszinte szembenézés hiánya miatt. De úgy tűnik, ezt még sokáig visszük így tovább. Kényszeresen bizonygatjuk, hogy megy. A problémákkal pedig nem nézünk szembe. Ha pedig nagyon muszáj, akkor majd legfeljebb bűnbakot keresünk. Van miből választani. Ott a gyerek, a szülő, és persze a pedagógus is.

IMG_20140129_104320