Mindig bővül a tevékenységeink köre. Most elvállaltuk, hogy besegítünk ebben is. Azoknál a családoknál, ahol sok gond van a pénz beosztása körül, és a családsegítő sokszor találja nem megfelelőnek a helyzetet, ott dönthetnek így, hogy a családi pótlékot csak egy eseti gondnok felügyeletével lehet elkölteni.

Mondhatjuk úgy is, ez az utolsó próbálkozások egyike, hogy ne kelljen kiemelni a gyerekeket. Szerencsére, sok, és egyre több családsegítővel, gyámhivatali dolgozóval vagyunk már olyan kapcsolatban, hogy a mi segítségünket kérik. Nem tudom, hogy publikusan-e, vagy csak a hivatalon kívül, de nem is érdekel. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy együtt próbáljunk meg segíteni. Nem számoltam, hány családnál segítettünk már, hogy a kiemelést elkerüljük. Soknál, az biztos. Mert a család mindig jobb, mint az állami gondozás. Csak az életvitelszerűen bűnözésből élő családoknál nem gondolom így.

Az eseti gondnokság azért nem egyszerű. Főleg azért nem, mert a háttérben nem mindig az áll, hogy nem tudják beosztani a pénzt. És nem is mindig szenvedélybetegség, alkohol, vagy drog, esetleg kártya. Hanem, valami más. Mikor nyilvánvaló, hogy a családi pótlékot megkapják, de akkor valami lesz, és pár nap múlva már nincs semmi, nincs tűzifa, üres a hűtő (ahol van), nincsenek befizetve a csekkek, és nincs magyarázat sem arra, hová lett a pénz.  Aztán általában kiderül, hogy mások is vannak a történetben a családon kívül, örökös tartozások, amiből nem lehet kitörni, megfélemlítések, tudatlanság, átverések, fenyegetések, ami miatt nehéz ezt a problémamegoldást csak a bevásárlásra korlátozni. Mert ennél sokkal bonyolultabb.

Nehéz persze a rendszer beindítása is. Mert a hivatali protokoll sem segíti a megoldást.

A családi pótlék normál esetben legkésőbb minden hónap 12-ig megjön.  Az ember azt gondolná, ezt nem befolyásolja az, hogy ezt az ügyfél kapja, vagy az eseti gondnok. De nem így van. Az így kapott családi pótlék ugyanis előbb egy gyűjtőszámlára megy, a megyéhez, majd onnan utalják tovább, a megfelelő hivatali procedúra után. Ez az ügyintézés pedig, most, az internet korában is minimum 12 nap. Addig nincs pénz. Addig várni kell a vásárlással.

Ami rendben is lenne, ha volna tartalék. De ezek a családok épp azért kerültek ebbe a helyzetbe, mert semmi tartalékuk nincs, még kenyérre való sincs, és most csak a várakozás marad. Mert a rendszerben nincs áthidaló megoldás, hogy adjanak előlegbe, de enni kell, a gyerekek éhesek, marad hát a kölcsön, ha máshogy nem megy kamatra, vagy a felírásra vásárlás, majd megadják, ha jön a pénz. De a családiból nem lehet, azt már más szabályok szerint kell elkölteni. A kölcsönadó is tudja ezt, hogy a családira többé nem számolhat, csak a szociális marad, vagy a gyes, eltűnik hát az is, előre.

Így kerülnek még mélyebbre azok, akiken az eseti gondnokság segíteni szeretne. Még nehezebben kezelhető adósságba, ahelyett, hogy kifelé mennének belőle.

Persze ahol mi vagyunk, ott segítünk ebben a 12 napban. Hogy legalább kenyér legyen, meg tűzifa. De ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ahol nincs ilyen szervezet, ott ki segít? Miért nem lehet erre valami rendszerszintű megoldást találni? Talán mert nem jelezte még senki, és akik ezeket a döntéseket meghozzák, ők nem látják, hogy ez mekkora gond? Egyáltalán, ha már megvan a határozat, akkor miért ilyen hosszú az ügyintézés határideje? Ma már egy banki utalás percek kérdése….Nem értem. 

Szóval, megkezdtük ezt is. Óvatosan, türelmesen, következetesen. Nem törődtünk az újbóli feljelentéssel, türelemmel kivártuk, amíg megértették, ha együttműködnek, jobban járnak.  Feltérképeztük az elmaradt befizetéseket, füzetet nyitottunk, beírtunk minden jövedelmet, tartozást, listát készítettünk, mire van szükség, fontossági sorrendet állítottunk fel, ütemezést, erre a hónapra, és a következőkre is. Megnéztük, milyen ismeret hiányzik, mit tehetünk a pótlására, hogy majd működjön, nélkülünk is. Ahol kellett, megszerveztük a napi kenyérhez jutást, bevontuk a segítésbe a rokonokat, vagy épp a rendőrséget, hogy kellően alátámaszthassuk mindenki előtt: új lap kezdődik a családok életében.

Próbáljuk pótolni a szülőknél azt, ami a gyerekkorban elmaradt. Partnerként, türelmesen, sokadjára is elmagyarázva a rendszert, az árakat, a beosztás lényegét. Bevonjuk a nagyobb gyerekeket is, hogy majd felnőttként ők már ne kerüljenek eseti gondnokság alá a családjukkal. Mert eddig nem kaptak ennek elkerülésére tapasztalatot.

És persze próbáljuk azt is, hogy amikor elszámolunk a családi pótlékkal a hivatal felé, az ügyintéző megértse, nem mi vagyunk eseti gondnokság alá vonva, hanem a család, és fölösleges átnéznie a számlákat, hogy nincs-e cigaretta, vagy sör a vásárolt dolgok között, mert mi vásároltunk be.  Hogy mi segítő szervezetként vagyunk ott, kapocsként, és nem jó nekünk megtapasztalni, amit annyiszor átéltünk már, hogy a kommunikáció velünk szemben is megváltozik, amint valakit képviselünk azok közül, akikkel egyébként neki lenne dolga. Eggyé válunk velük, akikkel más stílusban kell beszélni, mint egyébként, mikor nem az ügyfél képviseletében tárgyalunk.

Szóval, nehéz ez. De a bizalom, a partnerség segíthet ebben is. Csak ezt olyan nehéz megértetni ebben az elromlott, ellenséges világban.

5