Magyarország jobban teljesít. Nap, mint nap hallom, minden hír végén látom, szinte sulykolja a mondat annak elfogadását, igen, biztosan én nem látom jól, hiszen minden jobb, sőt, még jobb lesz, hiszen soha nem látott fejlődés indult meg, végre. Boldog gyerekek, családok vannak a hirdetésben, akik mind az Erzsébet utalványtól lettek ennyire boldogok, hiszen elmehettek nyaralni. A sikerre orientált tv csatornák és újságok olyan Magyarországot festenek, ami maga a csoda, a megelégedettség, a lehetőségek országa. Jó, van pár szegény….de azok kizárólag maguk tehetnek a sorsukról. Szegénység meg egyébként is mindenütt van.

De nekem ez nem nagyon megy. Nem bírom így látni. Biztosan azért nem, mert engem legalább ennyi hatás ér a Magyarország árnyékos oldalán élők felől.

Lehet, persze, nem kellene ezt észrevenni. Csak a dicsfényt. Bennem van a hiba, hogy én az árnyékot is látom? De hát már akkora ez az árnyék, hogy nem lehet nem észrevenni! Még azoknak is látnia kellene, akik a fényben ülve nem látják, mert az, elkápráztatja a szemüket.

Nem kellene észrevennem a férfit a piacon, aki előttem vesz tojást. Őt, akit gyerekkorom óta ismerek. Dolgos családból származik, ő is dolgozott, amíg tehette. Már jó ideje nincs munkája. És hallottam azt is, hogy nincs már semmije. Az árus kétféle tojást árul. Kisebbeket huszonöt forintért, és nagyobbakat harmincért. A férfi hatot kér. A kisebből. Az árus nem figyel, és hat tojást rak a zacskóba a harmincasból. „180 forint”- mondja. „ Én nem abból kértem”-szól kényszeredetten a férfi- „hanem a huszonötösből.” Amaz visszapakolja, és teszi a kisebbeket. A férfi kezében ott az előre kiszámolt 150 forint. Fizet, és elmegy. Most ennyire futotta neki. Hat tojásra. A mostani trend szerint ennyit ér. Mindenki annyit, amennyije van. Ő hat tojásnyit. Az olcsóbból.

Nem kellene elolvasnom az üzenetet a facebookon. Az asszonytól, akiknek karácsonykor küldtünk egy csomagot, vagyis a gyerekeinek, a sokadik megkeresésre, és azóta is folyamatosan ír. Hiába írok vissza, hogy nem bírunk több falut, pláne ami még túl messze is van, nem adja fel. Végül használt gyerekruhából, cipőből- amiből sokat kaptunk mostanában- összeállítunk egy csomagot. Amikor a címet erősíteném meg, írja: „Ja, most nem ott lakunk. Tetszik tudni, nem tudunk mivel fűteni, és visszaköltöztünk anyámékhoz, amíg hideg van. Oda tessék címezni a csomagot.” Világos. Visszamentek az anyjáékhoz. Az egyetlen szobába öt gyerekkel. Mert ott legalább van fűtés.

Nem kellene lenéznem a gyerekek lábára a suliban azokon a telephelyeinken, ahová csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek járnak. Mindennapos a felfeslett orrú sportcipő, vékony talpú tornacipő, amit viselnek. Nem kellene, hogy a torkomat szorongassa a keserűség, látva a leírhatatlan örömét annak, akiknek a lábára tudunk húzni egy-egy használt csizmát.

Nem kellene törődnünk azzal, ki eszik, és ki nem. A sok gyerekkel, akinek főtt étel csak a suli menzáján jut. Örülhetnék, mert egy-két középiskolásnak be tudjuk fizetni az ebédjét. De inkább titokban tartom, mert sokan nem esznek. Néztem a múltkor a testvérpárt. Délután jöttek hozzánk órára. Egy zacskóból felváltva törtek valamit, azt hiszem vajas kenyeret. Ebéd helyett. És tudom, gyakran otthon sincs más.

Nem kellene meghallanom az asszony kétségbeesett mondatait, hogy, miután most rájöttek a hivatalos emberek, hogy nem is 80%-ban rokkant, sőt, nem is beteg talán, és megvonták a járadékát, nem tudja előteremteni a középiskolás, rendvédelmi szakon tanuló fiának az útiköltséget, és egyebet, inkább abbahagyatja vele a sulit.

Nem kellene odafigyelnem a cukorbeteg kislány anyjának kérésére, hogy miből fizeti a most kipróbálásra megkapott inzulinpumpát áprilistól, mikor februárban kikerül a közmunkaprogramból. Pedig ezzel jobbak a gyerek eredményei. Sokkal jobbak. De a havi ötezer forint most nagyon soknak tűnik.

Nem kellene törődnöm azzal, hányan kapnak hitelbe kenyeret a boltban, görgetve maguk előtt az adósságot hónapról hónapra, egyre mélyebbre csúszva. Nem kellene elvenni tőlük a receptet, a gyereknek felírt antibiotikummal. Félrefordulva, őket hibáztatva kellene átélnem, hogy ez nem része az egésznek. Hiszen Magyarország jobban teljesít. Csak “ezek” nem értik. És élni akarnak. Dolgozni, enni, melegedni.

De nem bírom. Mert itt van. Mellettem. A mindennapjaim része.

És a szegénység nő tovább. Ott van, a tizenhat évesen iskolából kimaradt lány domborodó pocakjában, ott, a térségünkben földbérlet nélkül maradt juhokat tenyésztő gazdák elkeseredésében, ott, az áprilisig tartó képzéseken ülő közmunkások tekintetében. Ott van a havonta megkapott 22 800 forintban, a szegregált településrészekben, ahová nem ér el a rezsicsökkentés, mert nincs rezsi sem. Csak nyomorúság van. Ahová nem ér el az Erzsébet utalvány üzenete és lehetősége sem.

A mondat pedig, hogy Magyarország jobban teljesít, itt értelmét veszti. Napról napra.

IMG_0004