Most, hogy beállt a hideg, gyakran hallom ezt.  Hogy ki kell bírni. Nincs mit csinálni. A hideg az ilyen. De elmúlik majd. Majd egyszer.

A legnehezebb hónapok a téliek. Mióta ezt a munkát csinálom, én sem szeretem.  A tehetetlenség őrült erővel üli meg ilyenkor a lelket. Nincs annyi vidámság se a gyerekekben, se a felnőttekben, mint nyáron. Nehezebb mosolyt csalni az arcokra. Az utcák képe is lehangolóbb. Én meg már nem is tudok mást nézni, csak azt, hol nem jön füst a kéményből.

A novemberrel még szerencsénk volt, a hosszú ősz meghosszabbította a tarlózás idejét is, sok gyerek és felnőtt gyűjtögette az elhagyott csökött kis kukoricacsöveket, kórót, csutkát, ami jó fűtőanyagot adott. De már beszántották ezeket. Vége lett ennek is. Még egy darabig kitartanak az akácjövések, bodzahajtások, kökénybokrok, de nem sok helyen lehet legálisan szedni. Utána nem marad már semmi. Ilyenkor tűnnek el a bútorok, ha nincs fa, minden éghetőt fel kell használni. A hideg könyörtelen, a rosszul szigetelt házakban folyamatosan kell fűteni. Ha nincs fűtés, reggelre meglátszik a lehelet is.

A helyzet falvanként változó. Ahol a biobrikettet csináljuk, szerencsés, itt van mihez nyúlni, akinek nincs más, sietve tolják haza alkalmi talicskával a brikettkupacokat, sok kell belőle, de adja a meleget. De ezt a programot még csak egy faluban tudjuk szervezni, a többiben a probléma ugyanúgy megvan, mint tavaly. Az egyik településen, ahol tollascigányok viszik még az egyre nehezedő üzletet, sokan cihával fűtenek.  A hangszórós autó járja a falvakat, bár egyre kevesebb van, de akad még tollpárna. Aztán a pár tíz forintért megvett régi párnákat, dunyhákat kibontják, a benne levőt újrapelyhesítik, a cihát meg eladják tüzelőnek. Bálában. Sok piszokkal jár, a pihetollak nehezen szabadulnak el a huzattól, ha kell, de ha nem, akkor szállnak mindenfele. De jól ég. És ez most a legfontosabb.

Az út mellett is sokan gyűjtögetnek. Idegennek leginkább azt mondják, az önkormányzat kijelölte, hogy tisztíthatják ezt a részt. Van, ahol igen, és van ahol nem. Aki nem akarja, nem firtatja, hogy legális e a dolog.

Más inkább a gyereket küldi. Ha elkapják, egyszerűbb kimagyarázni. Van persze, aki bevállalja. Aki ügyes, még eladásra is gyűjt. Az egység, az az egy biciklire felpakolható mennyiség. Hajnalban kell menni, és jó helyre a csuklónyi vastag ágakért.

Ha megfázik a gyerek, még nehezebb. Itt a „tartsa melegben” utasítás nem releváns. Nehezen gyógyulnak, a köhögés, a nátha állandósodik. Meg persze a mosás is nehezebb lesz, a ruha nem szárad, és néhol a mosdást is elhagyják, a hidegben senki sem szeret levetkőzni. A hajmosás kész megfázás, inkább ritkázzák,  ezért van az, hogy ilyenkor a fejtetvesség is erősebb.

Az asszony, kezében a picivel épp ezt mondja, hogy a hideg miatt nem nagyon meri megmosdatni sem, épp csak a kis fenekét, fél, hogy megfázik a hidegben. „Bár szerencsés vagyok ezzel –  mondja-  tudja, azért, mert ez nem fázós. A másik a nagyobbik az igen, de ez a kicsi, ez nem.”  Elgondolkodom, nem abból vonja le ezt a következtetést, hogy a nagyobb tudja mondani, ha fázik, a kicsi meg, tíz hónaposan nem, de nem firtatom. Végül is abból a szempontból, hogy egyértelműen hideg van, ez mindegy.

A másik asszony épp felfűrészeli az ágakat az udvaron, mikor megyünk. Ügyesen a térde közé szorítja a fűrészt, és gyorsan mozgatja rajta a vékony jövéseket. Inas karján felgyűrve a pulóver. Kabát nélkül dolgozik, hiszen kimelegszik a férfinak való munkában. Feléig elfűrészelve, a térdén elroppantja az ágat, és félredobja, majd ugyanezzel a mozdulattal nyúl a másikért. Mikor meglát, hátracipel, és büszkén mutatja, hogy az utolsó, ablaktalan helyiségben, nagy kupacban áll a gally. Napok óta gyűjti. Mert most még van. Mások még nem mozdultak rá. Szerencsésnek érzi magát, hogy hamarabb elkezdte, mint a többi.

Ha bármelyik családhoz megyünk, most ez az első kérdés: hogy bírják a hideget? “Bírni kell ebben is, ha ez van” – mondja a fiú, mikor vékony tornacipőjére mutatok.  “Á, bírom én”  – mondja a valószínűtlenül sovány fiatalember, aki szemlátomást vacog a vékonyka kabátban, nadrágban. “Ki kell bírni ezt is” –  mondja az öreg sommásan ,ő, aki tényleg nagy túlélő. Évek óta körülöttünk van, hol az egyik családnál, hol a másiknál, ahol épp befogadják, a munkájáért, de még nem láttam olyan helyiségben lakni, ahol fűtés lenne. A kályha az mindig ott van, ahol a gyerekek.  És ott nem marad hely neki is.

A hideg pedig könyörtelen. A leggyakoribb kérés hozzánk most a meleg kabát, az overál a legnagyobb kincs most, az a legjobb a fagyűjtéshez, no meg a meleg lábbeli. Boldogok vagyunk, ha a másik világ adományozó feléből valaki kiselejtezi a síoverált, és kapunk effélét.

A hideg minden problémát maga mögé gyűr. Mert mindent jobban lehet bírni.

Szerencsére az ünnepre – hála az „adjukössze” akcióba való bekerülésünknek, és az odafordulóknak-tudunk majd tűzifát adni oda, ahol nehéz előteremteni.  És most ennyire nézünk csak előre.

Mert egyet megtanultam. Hogy a bajok megoldásában csak kis távokban gondolkodjunk. Mert különben beleőrül az ember.

DSCF0545