A hét végén kezdődik az adventi időszak. Kellene, hogy a lelkünket kicsit lecsendesítsük, és az elzárkózást, gyűlöletet felváltsa valami más bennünk, amiben több az együttérzés, a szeretet, az egymás felé nyitás. Nem lesz egyszerű. Talán, ha mind befelé néznénk kicsit, magunkba….talán akkor menne. Talán először magunkban kellene kapaszkodókat keresnünk ehhez, és utána könnyebb lenne másokban is megtalálni ezt.

Engem ez a munka sok olyan helyre elvisz, sok olyan kapcsolatot ad, amiben mindig újra gondolhatom magam, az életem, a céljaim, a változásaim, a világból rám kényszerülő  kompromisszumaim tükrében. Amiben újra keresem magamban azokat a bizonyos kapaszkodókat. Alkalmat adott erre a Liget felkérése is, mikor új antológiájuk ( ami a Testet ölt  címet viseli) bemutatóján ajánlhattam a kötetet mások figyelmébe.

Most azt gondolom – bár nem szoktam más írásaimat idehozni – de az adventi időszak előtt megosztom itt is, amit ott mondtam. Mert az ebben megfogalmazott gondolatok talán egyértelműen jelzik, mi az, amire szerintem most mindannyiunknak szüksége van. Elnézést, hogy személyesebb dolgok is vannak benne. De talán így érthetőbb, ha teljes terjedelmében hozom, mintha kivágnám belőle a releváns részeket.

“SZEMÉLYRE SZÓLÓ ÜZENET

Nekem nagyon jókor jött ez az antológia.

    Azt hiszem, épp abban a korban és helyzetben vagyok, mikor a kötet legtöbb verséhez, festményéhez, gondolatához tudok kapcsolódni, talán most érnek el és érintenek legmélyebben. Mindenki találhat persze a saját életéhez, személyiségéhez, munkájához kötődő gondolatokat – próbálom kiválasztani a számomra legközvetlenebbet.

      Ötvenhárom évesen már sok minden megadatott ahhoz, hogy értsem, mi fontos és mi nem. Megadatott a szerelem, a társ, az anyaság. Szülhettem, és ezzel kötöttem magam igazán az Élethez, hiszen a saját születéskor még tudattalanul, passzívan veszünk részt a legdöntőbb természeti folyamatban.

     Szültem gyereket, temettem szülőt. A koromból adódik. Ilyen az élet rendje, ritmusa, bár nehéz elfogadni. A végét meg egyáltalán nem tudom befogni. Olvasom itt is, a költők közelítéseit, szoktatom magam a gondolathoz, de megtapasztalva a test változásait, elrémülök az idő múlásától. Szorongva figyelem, ahogy a vége felé gyorsul. Most értem a fontosságokat, amikor vészesen kevés idő marad rá.

      Képzőművészként olyan menedéket is kaptam az élettől, amit csak a művészet adhat. Amivel könnyebb és nehezebb is. Hiszen bezárkózhatom a magamnak épített világba, ahol úgy érezhetem, védett vagyok, ugyanakkor látom, hogy a magam állította korlátok között sokszor csak tovább kínlódok, küzdve önmagammal.

       A képek a művészek lelkének, testének, életének lenyomatai. A jó kép személyesen zárt és mások felé nyitott egyszerre. Pillanatot ragad meg és az időtlenség síkjába emel. Az antológia páratlan képválogatása is ilyen: a versek mellett a festmények párbeszédre késztetnek, segítve, hogy újabb és újabb rétegeket fejthessünk fel mindegyikből. Hogy egyre jobban megértsük személyre szóló üzenetüket. Hagyjuk, hogy átszűrődjön rajtunk, megindítson, és egyetemessé váljon bennünk egy-egy természetes emberi érzés. Hogy megnyugtatóan jelezze, a magunk sebezhetőségével, kétségbeeséseivel, átélt keserveivel, mind összetartozunk. Ki ne látná ezeket például Anna Margit festményein? 

       Nekem a munkámban is segít a kötet, s ez a munka életem fontos rétege. A művészeti tevékenységekből kiindulva próbálok utat mutatni azoknak, akiket a nyomorúság magába zárt, és generációk óta egyre jobban belegabalyodnak a szegénység és kivetettség hálójába. Ezeket maguk is szövik, mert nincs átörökített tudásuk másra, de egyre erősebben szorítja őket a politikával vezérelt többségi társadalom. Értük dolgozom és velük. A szegregátumokban élőkért és élőkkel, akiknek teste ugyanolyan, mint az enyém – ugyanúgy szeretnek, szülnek és temetnek, mint én, vagy bármelyikünk. Akiknek lelke néha különlegesen tiszta, máskor érthetetlenül sötét. Mint mindannyiunké.

      Velük élem a mindennapok eseményeit, örülök az újszülöttnek, temettem már velük gyereket és szülőt, átérzem a gondjaikat, és szeretném, hogy esélyt kapjanak. Tőlünk. És azt is szeretném, hogy képesek legyenek élni vele. Velük lenni, megérteni a miérteket az életükben, megtartani és megváltoztatni őket ebben a megbolondult, zavaros világban: keserűen nehéz. Megtartani őket cigányként, de megváltoztatni a többségi társadalom befogadásáért. Miközben a befogadás képessége a többségnél is hibádzik.

      Az antológia történelmi terheket idéző, borzongató versei, mint Dsida Jenő Drótok között, vagy Pilinszky Francia fogoly című verse és a rá rezdülő képek, például Mednyánszky festményei, mind megerősítenek, hogy tenni kell tovább önként vállalt dolgomat. Mert ami ott történelem volt, az a napjainkat is megtöltheti. A szegénység, kirekesztettség, a gyűlölet ma is lappang, és a bűnbak-keresésben mi mindig nagyok voltunk. Számomra sokáig csak a történelemkönyv lapjain létezett mindez. Aztán úgy adódott, hogy megérintsen a történet továbbélése, és megértsem az emberi viszonylatokban a gyűlölet lehetőségét, és dolgozzak azon, hogy a keserű párhuzam soha ne lehessen levonható.

      Biztosan tudom, ezt nem lehet elégszer elmondani. Az emberiség újra és újra elköveti azokat a bűnöket, amelyek alól feloldozást soha nem kaphat senki. Megérti, majd újra kezdi. Mindig újra.

     És nem keresünk egyetemes érzéseket, értékeket egymásban. Nem keresünk azonosságokat, csak elhatárolódásokat. Személyes felelősségként tüntetjük fel a kirekesztettek szegénységét. Pedig az ő életük is ugyanúgy szerveződik, mint a miénk. A magukkal hozott tudás, szokás öröklődik tovább. Éppúgy, mint nálunk. Az ő gyerekeik teste éppolyan, mint a mieinké. Csak egy kicsit barnább a bőrük. És hamarabb lesoványodnak. Hamarabb felnőnek. És hamarabb meghalnak.

      Lám, most én is így beszélek: ők és mi. Hová lesz az általam jól értett egyéni és közös? A test, amely a természet törvényeinek egyformán engedelmeskedik? Miért nem tudok én sem egyetemesen gondolkodni ebben az összefüggésben?

      Talán, mert a kor, amiben élek, megosztó. Néha úgy érzem, kettészakad a világ, és én, miközben testem az egyik felén áll, karom kétségbeesetten kapaszkodik a leszakadó másikba, hogy tartsam, hogy el ne engedjem. Nem tartozhatok oda, hiszen nem vagyok cigány, de a helyünk egy a világban, amit egységben kell tartanunk. Mióta velük dolgozom, megértettem, hogy így, ebben a közegben, melyet ők maguk és a többségi társadalom rak össze, és nevez élettérnek, nem lehetnek mások. Sem ők, sem a gyerekeik. Meg kellett értenem, hogy a kezemet, amely segítőn feléjük nyúl, gyakran ellökik, néha meg is ütik. De nekem mégis újra nyújtanom kell, mert az ő reakcióik zsigerileg beépültek már, nehezen szétosztható gyanakvásokkal, a nyomor szervezte taktikákkal, más élettapasztalattal, mint ami nekem, nekünk van.

     Hiába minden kikiáltott másság, van, amiben nem különbözünk. A születésben és a halálban ugyanúgy veszünk részt. Tehetetlenül, engedelmeskedve a természet törvényeinek. Közben az Élet másképp, ám mégis egyformán töri meg a testet és a lelket.

     Az pedig, hogy ezekről a dolgokról mennyit elmélkedünk, hogy olvasunk-e verseket, festünk-e képeket, a kulturális közegtől függ. A szerencséseknek kezébe akad ez a csodálatos könyv, másoknak elérhetetlen. Fizikailag és tartalmában is. Rossz látnom, hogy mekkora a szakadék. Talán egyszer megszűnik majd. Ezért dolgozom.

     Köszönöm a Ligetnek, hogy ezzel az antológiával erőt adnak nekem.”

Bízom benne, hogy ezek a gondolatok másokat is töprengésre késztetnek. Boldog adventi időszakot kívánok mindenkinek.

Finta Balázs