Hallom nemrég a híradásokban, hogy országos cigányvajda-találkozó volt. Akit a hírbe bevágtak, az eredményekről beszél, hogy hány megyében keresték meg a rendőri szerveket, majdnem mindben, és     „ sikeresen megegyeztünk arról, hogy segítjük egymás munkáját”. Hurrá, mondom. Akkor ez is megvolt. Innen már nem lesz gond. Nyilván.

Sosem értettem, miért olyan fontos nekik. A roma szervezeteknek. Hogy írjunk alá együttműködési nyilatkozatokat. Persze szívesen. Bármikor. Csak nekem nem ez a végcél. Nekik meg úgy tűnik, az. Nyilatkozat, megállapodás van özönével, de ezek tartalma, valóságos megvalósulása kérdéses. Bár úgy tűnik, őket az aláírás után nem is izgatja ez.

Sokan kérték már tőlünk is. Némelyik roma szervezeteknek egész gyűjteménye van, amire nagyon büszke. Sokban nincs semmi különös, mi írtuk le nekik, ahogy kérték, és nyomtattuk ki, hogy eztán majd segítjük egymás munkáját, és aláírtuk. Ez az alapszöveg, konkrétumokat nem nagyon tudtak mondani, hát nem írtunk bele effélét.

Nem tudom, talán azért olyan fontos ez nekik, mert így valami kézzelfogható bizonyítékot kapnak arról, hogy partnernek tekintik őket. Ez szomorú kép, és valószínűleg igaz is, csak az a baj, hogy még mindig itt tartunk. A sokadik körben is csak idáig jutnak, nincs előrelépés, konkrét tartalommal megtöltött együttműködés. Hiába írják alá önkormányzatokkal, hivatalokkal, rendőrséggel, civil szervezetekkel, a dokumentum aláírásában kimerül a dolog. Igazából nem tekintik partnernek őket.

Nyilván, mert nincs elég tudás a részükről. Helyesebben nem az a tudás van, amit a hivatalok, a tanult többség, tudásnak tartanak. Nem olvasási készség, nem számítógép használat, kommunikációs készség, udvariassági formulák megtartása, nem a hivatali protokoll ismerete. Amit ők tudnak, az a rendszernek nem tudás. Pedig fontos. Nekik tapasztalatuk van. Tapasztalatuk a cigányság megéléséről, a nyomor túléléséről, annak a világnak a törvényeiről, amiről a többségnek nem lehet fogalma. Mi nem tudunk cigányként gondolkodni, mert nem vagyunk azok. És nem a cigánysoron lakunk. Más a tapasztalat onnan, és innen. 

És az a nehéz ebben, hogy többnyire ők is nyomorban élnek, a szegregátumokban, miközben nekik képviselni kellene a roma közösség érdekeit. De nem bírnak túlnézni a saját sorsukon, mert nekik is az „itt és most” van, ezért a pozicionálás legtöbb esetben nem a társadalmi csoporté, csak az egyéné. A döntéseik igazságosságát ez erősen befolyásolja, és benne van rögtön, mindig, bármilyen hatalmi pozícióban a rokonok és egyéb kedvezményezettek soron kívüli előtérbe helyezése.

Emlékszem egyszer egy közös pályázatra. Még időben kihátráltam belőle, máig sem tudom, hogy számoltak el vele, a pénzek zsebből zsebbe vándoroltak, szerződések nélkül, az összes törvényt megszegve. Akkor még nem értettem őket ennyire. Mérges voltam, hogy nem érdekli őket a pályázat célja, csak az, mennyit tudnak kivenni belőle. Ma már nem szaladnék ilyenbe bele. Tudom, hogy nincs tudásuk a pályázat megírására, a szabályok betartására, nem látják a szakmai szempontokat, képtelenek megfogalmazni egy beszámolót, a pénz pillanatnyi hatalmát megélve állnak bele szerepekbe.Még nem szabad nekik ilyen lehetőségeket adni. Mert nem tudnak vele megfelelően élni.

Pályázatot írni én tudok. Nekem nem gond a rendszerben látás, ismerem a kulcsfogalmakat, a költségvetési szabályokat. Megtanultam, beépült az iskolákban megszerzett tudásomba ez is. Nélkülük azonban nem tudom megírni. Mert az ő világukat ők érthetik. Az ő tapasztalataik nélkül nincsenek társadalmilag hatékony esélyteremtő pályázatok.

Persze az igazi az lenne, ha ők is meg tudnák írni. Ha nekik is lenne érettségijük, diplomáik, tudnák használni a számítógépet, letölteni az űrlapokat, megtervezni a költségvetést. De a szegregátumokban nincs meg ez a tudás. Még nincs. És azt hiszem, nagyon soká lesz meg.

Addig azonban itt vagyunk mi, akik partnerek vagyunk. Együttműködési megállapodás nélkül is. Akik kíváncsiak arra, mit gondolnak ők a beavatkozási pontokról, és a lépésekről, meg a tempóról. A kettőnk tudása adhatja a sikeres integrációt. Vajon elérjük egyszer, hogy a rájuk irányuló intézkedésekben, pályázatokban ne kizárólag a többségi társadalom fölényes tudása legyen benne? Képesek leszünk valaha partnernek tekinteni őket? Vagy legalább megérteni őket? Vagy legalább megpróbálni megérteni?

kép 001