Ezen a héten többet foglalkozott vele a sajtó, hiszen most volt a szegénység világnapja. Ilyenkor kicsit beleborzonganak a hírolvasók a világ különféle országaiból származó fotókba, és mindenki szerencsésnek érzi magát, hogy nem ott él, és nem szegény.

Nekem kicsit más. Más közel menni, és megpróbálni segíteni. Naponta.

Napok óta nem hagy nyugodni pl. egy finom figyelmeztetés. Az egyik telephelyünkön a cserépkályha fűtéséhez tűzifát vásároltunk, és be akartuk tenni a kályha mellé, hogy kéznél legyen. Akire a fűtést bíztuk, figyelmeztetett: ne tegyük, tavaly ők is elől hagyták, és a gyerekek elhordták haza. Mindig csak egyet-egyet, a táskájukban. Vitték haza.  A tűzifát. Mert otthon nagyon kell, és nincs elég. Ennyit változott a világ: a múlt század elején a gyerekeknek kellett vinni egy-egy kugli fát az iskolába. Ma onnan viszik haza.

Napjainkban félmillió ember él mélyszegénységben Magyarországon. Gyerekek is. Családok. És magukra maradt öregek.

Ki tartozik ma nálunk ebbe a csoportba?  Talán azok, akiknél most voltam.  Akik az uzsora elől menekülve jöttek, messziről, egy szál ruhában, négy gyerekkel, és most boldogok, mert beengedték őket egy komfort nélküli lakatlan házba.  Ahol már délután félhomály van, áram nincsen. Bútor sem, csak a csupasz falak, szőnyeg sem, a hideg betonon álldogáló gyerekek önfeledten majszolják az almát, amit a kezükbe nyomok. Semmijük sincs.

Vagy a másik, aki szintén egy komfort nélküli házban megtűrtként él, egy keskeny ágyon alszik a nagyfiával, és a másikkal, a picivel. Akit még szoptat, de már nem sok teje van, inkább csak azért, hogy megnyugodjon a kicsi. Ha éhes. Ma tápszert vittünk neki, és kiváltottuk a gyógyszert, amit az ótvar kezelésére kapott kisebesedett kis arcára és kezére a gyerek. Az asszonynak nem volt pénze rá.  A házban laknak még, mások, egy szobában mindannyian, mert egy kályha van, látom, a csökött kis kukoricacsövekkel fűtenek, amit a betakarítás után keresgéltek a földeken. A jövedelmük összesen nem tesz ki egy normális fizetést. A felnőttek csendben, fásultan ülnek a sötét szobában, már gyertya sincs. Teljesen esélytelenek egy kártyás villanyóra felszerelésére. Az most 80-100 ezerbe is belekerül.

Esetleg az, aki írt nekem a héten a facebookon, hogy segítsek, mert megfullad a köhögéstől a kicsi, de képtelen kiváltani a felírt gyógyszert. És nem tud kölcsön adni senki, nem ad már, csak kamatra, akinek van, de a többségnek nincs. A 22 800 Ft-ból nem futja még segítségadásra is.

Aki két halmozottan fogyatékos gyermekével valaha házvásárlásra vett fel kölcsönt, svájci frank alapút, mert azt ajánlották nekik, és már rég nem bírva fizetni a részleteket várja a végét, az árverést, és nem tudja, hova megy majd, a két magatehetetlennel, meg a többivel, már csak az imában hisz, hogy majd az segít.

A másik már túl van ezen, szerencsésnek érzi magát, hogy bérelheti a saját házát, ami már nem az övé, de örül, hogy maradhatott. Segítséget kér ő is, a középiskolás két nagylánynak nem bírja befizetni az ebédet, mire hazamennek, már szédelegnek az éhségtől, és otthon sincs mindig ebéd.

És ott vannak a kisebbek, akiknek mindig nézzük a lábbelijét, annak is, aki a hirtelen jött októberi hidegben még nyitott szandálban ment suliba, a méret kicsit nagy volt, és a fazon sem kisgyereknek való, kicsit billegett a magas sarkokon, de neki legalább van. A másik otthon maradt, mert elszakadt az is, ami volt.

Vagy azok, akiket mi viszünk először távolabbra a falutól, felnőttként is, akik közül sok úgy nőtt fel, hogy nem volt múzeumban, moziban, nem ült villamoson, nem lépett mozgólépcsőre, aki a színházban elhiszi, hogy tényleg víz van ott, és bálna úszik benne. Aki velünk van felnőttként is először a fővárosban, vagy állatkertben, és élőben most látott még majmot, alig tudott betelni vele. Aki velünk eszik először banánt, és lát angol wc-t. Aki sosem zuhanyozott. Nem volt uszodában, sosem viselt fürdőruhát, és nem ismeri a hajszárítót. Akit bezárt a szegénység egy kultúrkörbe, ahol mások a természetességek, és soha meg nem érintheti meg őket olyasmi, ami a másik világhoz tartozik.

Aki sosem vesz csirkecombot, ő a csirkefarhátig ér el csupán, meg a zsírnakvalóig, vagy a húspépig, esetleg a gondosan fóliázott szalámivégekig, amit más a kutyájának vesz meg. Aki nem ismeri a salátákat, gyümölcsöt sem tud venni, és max. két tojásért küldi a gyereket el a boltba. Aki örül, ha más kidobott szemetében visszaváltható üveget, fémdobozt, még jobban, ha ehetőt talál. Oldalakon tudnám ezt sorolni, sorban jönnek fel bennem arcok, helyszínek, élethelyzetek, ami mind a szegénységhez kötődik. Ma, Magyarországon.

Ők azok, akiket hatalmas szakadék választ el ettől a sikerkommunikált világtól, és akiket nem jó látni azoknak, akik elhiszik, és elhitetik, hogy minden rendben van, és aki láttatja, az nem érti a lényeget. Azt, hogy ez az ő személyes döntésük csupán. Ami ellen ugye mások, akik nem szegények, nem tehetnek semmit. Miért nem dolgoznak ott is, ahol semmi sincs? Miért nem utaznak a semmiből oda, ahol van munka? És egyébként is miért nem tanultak annak idején valami rendes szakmát?Amiből meg lehet élni? Az ugyebár mindenki előtt ott volt…. És miért élnek úgy, ahogy?

Mindenki azt viszi tovább, amit otthon kapott. Amit az élet, a közeg, az intézményrendszer a szülőknek megadott, azt adja tovább. A szegény a szegénységet. Vele a tehetetlenséget, a tanulatlanságot, a betegséget, a nyomorúságot. A lehetőségeket nem látja. Az akarat kiveszett belőle. És nem azért, mert így szereti. Hanem mert nem tud mást. És nem tud mást átörökíteni sem.

Muszáj segíteni.

DSC_0862