Sok olyan fórumon megfordulok, ahol a cigány-magyar együttélésről esik szó. Az utóbbi időben egyre több olyan meghívott is van az előadók között, akik a terepen dolgoznak. Ez nagyon jó, hiszen nemcsak elméleti szinten beszélnek róla, hanem megjelenhet a gyakorlat is.

Na, nem mintha az elméletre nem lenne szükség, de a kép így teljes, ha jelen vannak az elméleti és a gyakorlati szakemberek is, no meg persze azok is képviseltetik magukat, akikről szól a dolog. A nem cigányok részvételével nem szokott gond lenni, a cigányok is ott vannak már, bár a képviselettel nekem még mindig nem túl jók a tapasztalataim.

Most sem sikerült túl sok jót begyűjtenem, bár néhány üdítő kivétel most akadt, a fiatalok között, és ez azért némi reménnyel tölt el, hogy lassan megjelenik egy olyan generáció, aki túl tud lépni a frázispufogtatáson, az önmagától való meghatódáson, no meg persze a politikai megfelelés kényszerén, és képes lesz őszintén beszélni a gondokról, valós megoldásokat keresve.

Én többnyire fotókkal illusztrált bemutatót tartok, ahol igyekszem vázolni a probléma sokrétűségét, próbálva a realitások talaján maradni, ami persze nem nehéz, hiszen a napi tapasztalataimról beszélek, őszintén, a kudarcokat sem elhallgatva, és innen, a terepről körvonalazódnak a megoldást kereső próbálkozásaink is, melyeket szintén bemutatok, lehetőség szerint együtt gondolkodva a hallgatósággal. Most is így próbáltam.

Az előadások végén hozzászólások következtek. Egy hosszú asztalnál, oldalt ültek a meghívott vezető beosztású vendégek, cigányok és nem cigányok is. Egyikük rögtön jelentkezett, nekem címezve mondandóját, és elég vehemensen, az egész magyar cigányság nevében kikérte magának, amit mondtam. Igazából nem lepődtem meg nagyon, nem az első eset, hogy akár rasszizmussal is vádolnak, ha nyíltan beszélek a problémákról, épp engem, aki velük együtt dolgozik az integrációért.

Kicsit persze motoszkált bennem a kisördög, hogy a válaszomat majd azzal kezdem, talán ha nem aludt volna be annyiszor az előadások alatt, akkor rendesen értette volna, mit mondtam, de végül nem tettem. Egyébként is fölösleges lett volna, magát minősítette ezzel (bár sajnos azt hiszem nemcsak magát), és a teremben mindenki jól látta, többen jól is szórakoztak közben rajta.

Nos, az ominózus mondataim pedig arról szóltak, hogy előfordult már a gyakorlatunkban, hogy egy alig tizenhét éves lány, terhesen, kimaradva az iskolából összeállt azzal a fiúval, akivel egykorú, aki még szintén tanulhatna, de nem teszi, munkája nincs, koránál fogva semmire sem jogosult, és úgy nyilatkozott, hogy legalább lesz egy kis jövedelmük majd, miután megszült. Az, amit a gyerek után kapnak. Persze ezt abban a részben mondtam, amikor arról beszéltem, miért nehéz a tudatos családtervezést bevezetni a szegregátumokban.

A másik őt sértő mondatom pedig az volt, hogy, miután több munkahelyteremtő próbálkozásunk is van, azt kell, hogy mondjam, nem igaz, hogy mindenki csak a munkalehetőségre vár, és dolgozik azonnal, ha kap ilyet, hanem bizony mi sokukkal küzdünk a lehetőségek megragadásáért, a mozdulásért, a rendszerességért, a felelősségérzetért. Mert sokakban, akik alkalmi feketemunkán szocializálódtak, ezeket a tudásokat, képességeket ki kell alakítani. És ez nem egyszerű.

A válaszomban elmondtam, hogy én nem azt mondtam, hogy mindegyikük ilyen, hanem azt, hogy vannak ilyenek. Ezért nem igaz, hogy ez rágalom ellenük, mert ez megtapasztalás, mint ahogy az sem áll meg, hogy mindegyikükre igaz.

És persze más is szólt. Hogy a közmunkára azt mondtam, nem megoldás. Pedig igenis az, hamarosan újabb 100-200 ezer embert fognak majd bevonni. Erre nem válaszoltam, bár az egyik szervező ügyesen le is vette az élét a vitának, nyilván kínos lett volna, ha folytatom, azzal, aki a parlamentben ül. Meg nem is lett volna értelme. Aki ugyanis azt mondja a 47 ezer forintról, hogy méltóságot ad, meg biztonságot, mert nem kell a hó végén uzsoráshoz menni, azt úgysem tudom meggyőzni, mire elég ez a pénz.

Nem tudom, hogy kellene elérnünk, hogy őszintén tudjunk beszélni. Tudom, már sokszor felvetettem ezt. De mindig ebbe boltom bele. Fontos lenne, hogy ne legyünk túlérzékenyek, farkast kiáltva ott is, ahol bárány van. Hogy ne általánosítsunk, értsük az egyedi és a tipikus különbségét. Elfogadjuk, hogy mindenki megoldást akar. És egyikünk sincs a mindent tudás birtokában. Jó lenne, ha túl tudnánk lépni végre az együttélésről szóló frázisokon, amelyek ma már nemhogy üresen, de egyenesen nevetségesen csengenek.

Amíg ez nem megy, nem lesz előrelépés. Addig marad ez a kettős világ, amiről beszélünk, beszélgetünk, és ami van a valóságban. És az őszinte hang csak indulatokat, sértődéseket, támadásokat gerjeszt.

Bár az is igaz, ez nemcsak a cigány-magyar együttélésben van így. Valahogy része lett mindennek. És ez nem jó.

Kép 124