Szeretném tudni, mikor lesz az első piacképes szakmát tanuló, vagy érettségiző gyerek közülük, a cigánysoron élők közül. Egyelőre nem látom. Még messze van. Itt most még az is eredmény, ha nem bukik az általánosban reménytelenül sokat. És nem marad ki, mint magántanuló.

Azt már régóta látom, hogy korábbra kell menni a segítséggel. Akikkel felsős korukban kezdünk csak dolgozni, már kevéssé befolyásolhatók. A középiskolások még kevésbé. Az alsósokkal küzdünk, ott jobb az arány, sikerül a jó képességűeket a felszínen tartani, most már egyre többet és egyre tovább. Persze vannak kivételek, de engem mindig a tömeges állapot érdekel, hogy többségüknél van-e változás. Sokuknál nehéz ezt elérni, mert a hátrány, amivel bekerülnek a rendszerbe már végérvényesen nyomot hagyott bennük, rajtuk.

Júniusban, az óvodai évzárón, ahol a leendő tanító nénik is jelen voltak, és a gyerekek hosszasan kántálták a betanult dalokat, verseket, együtt, hangosan, az óvónénikkel, néztem az arcukat. A pedagógusokét. Láttam rajtuk a kétségbeesést, hogy érzik, nem lesz egyszerű. A beszédhibásokkal sem, meg azzal sem, aki már hétéves elmúlt, de alig beszél, meg akit folyton rángatni kellett, hogy oda álljon, ahová kell, és vele sem, aki láthatóan nem tud majd tíz percig megülni, figyelni. Tudtam, a többi sem, akik még hozzájuk kerülnek máshonnan, az első osztályba, ők sem javítanak az arányokon, hiszen az első osztály szinte teljesen ilyen gyerekekből áll.

A hátrány pedig nem  csökken később sem, képtelenség megbirkózni a tananyaggal, hiszen a finommotorika fejletlen, a térbeli tájékozódás nulla, a ceruzafogás sem jó, a szókincs kevés, a  rövid távú memóriára alig lehet támaszkodni, és ott van a figyelemkoncentráció hiánya is. Már elsőben sem sikerül szintre hozni őket, akkor sem, ha kétszer járja, és a hiány csak halmozódik a felsőbb osztályokban. A tanulási nehézségek kezeletlenül maradnak, nincs elég fejlesztő pedagógus a különféle, máshol, más társadalmi csoportokban kompenzálható részképesség kiesésekre.

Aztán ott vannak a magatartási gondok, amelyek egyenletesen növekednek az évek előrehaladtával, egyre többen válnak kezelhetetlenné, és a pedagógus már eszköztelen ekkora problémával szemben, pláne, ha nem egy van az osztályban, hanem nagy része ilyen. Ezt már rég nem lehet a főiskolán megtanult eszközökkel megoldani. A szaktanári figyelmeztetésre csak ránt a vállán, láttam olyan naplót tavaly, ahol a jegyek beírására szolgáló rubrikákon kívül, a lap mind a négy oldalán körben, a szélén,  több mint negyven szaktanári figyelmeztetés volt dátumozva. És igen, láttam most olyan elsős üzenőfüzetet, melyben az első héten ott állt már a „nevetgél, nem figyel, zavarja társait” beírás. Éppen volt módom azt is látni, hogy a szülőt ez a legkevésbé sem érdekelte.

Nincs eszköz a rendszerben a megoldásra. Nem megy így. Már szeptemberben van pedagógus, aki sírva megy ki az óráról. Más kiviszi a renitenset a folyosóra, megpofozza, ott, ahol nem látja senki, majd azt mondja a gyereknek, hazudik, ő nem ütötte meg, és az ő szava többet ér. Mert ő a felnőtt, és ő a tanár. Így váltja az ellenkezést a gyerekben gyűlöletre.

Nem tudom, az iskolarendőr milyen eszközöket használ majd. A „megfelelő mértékű testi kényszer” mire lesz elég. És meddig. Mert vannak olyan gyerekek is, akiknél ezt erősen kell majd fokozni, hogy a kívánt hatást elérjék vele. Hol lesz a határ? Egy erőszakra épülő változás ténylegesen változás lesz-e? Vagy csak túlélés. Az épületen belülre vonatkoztatva. Kint pedig százszorosára fokozódik minden, ami belül megoldatlan, elfojtott maradt. Igaz, az már nem az iskolára tartozik. Az már nem az ő dolguk lesz.

Az iskola nem tud megoldást adni. Erre már régen nem. Iskolarendőrrel sem fog. Hozzátenni tudna, egy rendszerhez, ami egyfelé mutat, és egyszerre hat. De ilyen nincs. Az intézményrendszer részéről csak erőfitogtatás, fenyegetés jön, a család részéről meg többnyire semmi. A probléma marad, mélyül, nincs, ami a hátrányt mérsékelné. A Híd program sem tudja, nyolcadik után. Akkor már késő beavatkozási pontot keresni. Akkorra már konzerválódik a szocializációs űr. És azt egyetlen oktatási program sem képes betömni.

Mi most korábbra nyúlunk a problémában. Bár minden gyerekkel foglalkozunk, aki a kapcsolatrendszerünkben van, most kiemelten velük, a három év alattiakkal, és próbáljuk őket az anyukákkal együtt bevonni egy programba. Szemkontaktus, ringatók, mondókák, babusgatások, csiklandozások, masszírozások, majd képeskönyvek, mesék, fejlesztő játékok. Hogy ne csak hordják magukon a gyereket, hanem segítsék a mozgásfejlődésüket. Hogy ne a tv nézéssel kössék le a picik figyelmét, hanem lapozgassanak együtt képeskönyveket, tanítsák őket, játszanak velük. Szeretnénk, hogy mire óvodába kerülnek, ne ott találkozzanak először könyvekkel, babákkal, építőjátékokkal, színezőkkel, mondókákkal, gyerekdalokkal. De erre őket, az anyukákat is meg kell tanítani. Mert velük sem így csinálták. Mert ez nekik is kimaradt. Ebben nincs átörökíthető tudás.

Az anyukák így, velünk dolgozva reményeink szerint majd odafigyelőbbek, támogatóbbak lesznek. Megtanulják, hogy a gyerek fejlődéséhez ők is kellenek. Sőt, az ő felelősségük is ez. Amit örömmel kellene megélniük. És az ő anyai odafigyelésükkel, az intézményrendszer partnereként talán az ő kicsinyeik már tovább juthatnak. Akár érettségiig, vagy egy jó szakmatanulásig. Ami ténylegesen munkát adhat. Mert tudás és felelősség van mögötte.

Talán akkorra már lesz hova elmenni dolgozni is.

 DSCF5024