Mostanában több olyan, főleg pályázati programmegbeszélésen voltam, ami az esélyteremtésre, hátránykompenzálásra irányult. A harmadikon kezdett gyanús lenni a dolog… és állt össze bennem újra egy összefüggés azzal kapcsolatban, hogy miért nem sikerül?

Nem is tudom, hogy nem láttam eddig ilyen tisztán, sejtésem volt persze, de mindig az egyén megközelítéseiben kerestem az okot, és rendszerszinten nem állt össze. Most azonban, hogy ilyen gyorsan egymás után tapasztaltam valamit, rögtön megvilágosodott.

Nagy vád, ugye, és jogos is, hogy milliárdok mentek már el felzárkóztatásra, eredmény nélkül. Nem változtak semmit- mondják leggyakrabban- generációk óta ugyanúgy élnek, lopnak, szülnek, nem dolgoznak, nem tanulnak, stb. (A szinteket lehet olvasni a korábbi blogbeírás kommentjeiben.) Persze legegyszerűbb őket hibáztatni, a cigányokat, és a hozzájuk hasonló körülmények között élőket, hogy lám, minden hiába, velük nem lehet kezdeni semmit. Nem akarván kivenni a felelősséget az ő nyakukból sem, érdekes, ha a problémát a pályázatok, kiírások és lebonyolítások szemszögéből kezdjük vizsgálni.

Bár ez a rész is összetett. Azt sem akarom ugyanis mondani, hogy a lebonyolítók egyértelműen a hibásak. Nem, ők élnek a lehetőséggel, amit kiskapustól felkínál nekik a rendszer. Mert van itt valami, amit cipelünk magunkkal évtizedek óta, kormányoktól függetlenül, a megfelelési kényszer a feljebbvalónak, a problémák elkendőzése, az eredmények felturbózása, egy álságos rózsaszín kép fenntartása, a maximális igazodás ahhoz, hogy amit „fent” kitaláltak, az működik. Tökéletesen. Persze vannak itt áldemokratikus elemek is bőven, pl. a pályázati kiírások, vagy akár a törvényjavaslatok előtti véleményezés joga. Eleinte én is hittem benne, javasoltam egyedül és intézményi rendszerekhez kapcsolódva is, ám soha semmi vélemény beépülését nem láttam még a végén kihirdetett variációban. Ez csak afféle porhintés, nesztek, rágódjatok kicsit, úgy is az lesz, amit mi akarunk.

Nos, nézzük akkor a lényeget. A fogalmak értelmezése, a célcsoport meghatározása a nagy csapda, azt hiszem. Mert szegény és szegény között is különbség van. Aki most pl. munkanélküli, és megjelenik a lecsúszók között, támogatásra szorul, de korábban dolgozott, ő könnyebben mozdítható, ha lehetőséget kap, képes élni vele, nem úgy,  mint az, aki generációk óta a tanult tehetetlenség csapdájában van, szociális támogatáson, képzetlenül tengődve. Ugyan most a gazdasági válság egyformán sújtja őket is, de a változáshoz szükséges képességek birtoklásában nem egy szinten vannak.

Mivel a pályázatok zöme az intézményi struktúrákon keresztül szerveződik, így előjön a megvalósíthatóság sikerkritériuma, a megfelelés, amiről fentebb írtam, és ez felülírja a valós társadalmi hasznosulást.

Talán világosabb, ha példákat írok. Ha egy önkormányzat pl. pályázik felzárkóztatásra, a célcsoport benevesítését többnyire a családsegítőkre bízza. Ők válogatnak, főleg a szerint, hogy kikkel lesz könnyű megvalósítani a programot, teljesíteni az indikátorokat. Tehát azokat vonják be, akik mozdíthatók. Akikben a motiváció a legkisebb energia befektetéssel megindítható. És akiről persze előre tudhatják, végig a programban marad. A „nehéz” családok, személyek kimaradnak.

Vagy, ha egy helyen közmunkára válogatnak, szempont, hogy lehetőleg olyanok kerüljenek be, akikért nem kell külön rohangálni, szondáztatni, akivel kevesebb a baj. Aki problémásabb, nyilván az marad ki.

A felzárkóztatásra szolgáló oktatási pályázatoknál a hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos gyerek helyzetű nincs igazán elkülönítve. Bár most ez jogszabályilag is átíródik (minden javaslat ellenére), mégis elég markáns különbség van a két csoport között az esélyek, a háttér szempontjából. Míg az elsőben a jövedelmi viszonyok, a másodikban a szülők képzettségének a hiánya is meghatározó. Ha van egy pályázat, amiben mondjuk 10 gyerek korrepetálható, a pedagógus azt fogja bevonni, akiről tudja, hogy ott lesz, igyekszik majd, akinél szülői megerősítésre is számíthat. A többi, aki helyzete miatt ebben is külön energia befektetést igényel, kimarad. Ők csak a magántanulói státuszban lesznek elviselhetők az iskolának.

Persze lehet, azt mondani, ki az a hülye, aki ugyanannyi pénzért a nehezebb munkát keresi. Ez érthető és elfogadható. De közben ez a réteg, aki a felzárkóztatás szempontjából senkinek sem kell, akinek a legnagyobb szüksége lenne a segítségre, akivel jóval több gond, munka van, ők sokan lettek. Nagyon sokan. És egyre több problémával. Már nem lehet nem figyelni rájuk.

De őket most sem akarja senki. Őket most is megúszni akarják az uniós pályázatokban. A megbeszéléseken, amikor a problémákról beszélek, amivel számolnunk kell velük kapcsolatban, sorra jutnak el a lebonyolítók oda, hogy akkor gondoljuk át újra, már nem is olyan fontos ez a mélyszegénység téma, „elég”, ha a hátrányos helyzetig megyünk le, az kiszámíthatóbb, ott nincs annyi munka, kevesebb a sikert befolyásoló tényező.

Persze nem azt akarom mondani, hogy nem kell minden rászorulónak a segítség, hogyne, ma már egyre több embernek kell, de lehet, azért nő a probléma ott, ahol a legnagyobb a baj, azért lesz kezelhetetlen településen, iskolában ez a réteg, mert igazából őket eddig sem érte el semmi program, fejlesztés, lehetőség. A probléma mélyére nem jutnak el ezek a támogatások, segítségek. Csak a felszínt kapirgálják, az intézményrendszerben megszokott célnak való adminisztratív megfelelés, és a könnyű, prognosztizálhatóan sikeres megvalósíthatóság lesz a szempont a lebonyolításban.

Egy intézmény azért van, akinek a munkája kifejezetten rájuk irányul Az ő ügyfeleik innen kerülnek ki. A rendőrség, a büntetés végrehajtás feladatainak jelentős részét ők teszik ma ki. És ezt most sikerült az iskolákba is bevinni, az iskolarendőrséggel. Nem hiszem, hogy az ő hatásuk megfelelő lesz. A problémamegoldásban biztosan nem. Az marad. És lassan, de egyre jobban nő. És ezért nem tehetők kizárólag ők felelőssé. Még akkor sem, ha ez tűnik ma sokaknál a legegyszerűbb megoldásnak.

DSCF5938