Pár napot távol voltam, a határon túli magyar pedagógusoknak tartottam továbbképzést Szabadkán. Itthon, a kollégáim és az önkéntesek segítségével ment minden tovább, táboroztatás, biobrikett, kertprogram, hímzés, főzőtanfolyam, baba-mama klub, stb. a tervek szerint. A héten még külön ajándékprogramunk is volt, egy kedves doktornő egészségügyi felmérésbe kezdett, megvizsgálta a gyerekeket, és kérdőívezett a felnőttek körében is.

Szóval, mindenki tette a dolgát, a rettenetes hőség ellenére. Aztán, ahogy átértem a határon, és telefonáltam, hogy megtudjam, mi újság, rendben ment e minden, érdekes hír fogadott. Újra feljelentettek, igen, a faluból, a cigányok közül. Sokadjára. Hogy szerintük nem jól csinálom. Most a vád az volt, hogy az alapítványunk kizsákmányolja az önkénteseket. A logikai bukfenc nem zavart senkit…hogy ugye az önkéntesség azt jelenti, nincs kényszer…és a kizsákmányolás alanyául meg ugye önkéntesen nem szoktak jelentkezni.

Most a hírek szerint valamilyen roma jogvédő szervezethez fordultak, akiknek a kilétét nem sikerült még megtudnom. Valahogy ezek a feljelentésekre reagáló szervezetek sosem jutnak el hozzám…Persze lehet, azért, mert látják, nincs igazságtartalma, és nem érdemes vesződni vele. Most azonban telefonálgattak, érdeklődtek, sőt személyesen is felkeresték a feljelentőket.

Vicces, hogy közben mi is tagja vagyunk annak a hálózatnak, ami épp a romák elleni diszkrimináció ellen jött létre, hogy jogi orvoslatot vegyünk, ha más megoldás nincs, az őket ért jogsérelemre. Szóval, most minket, vagyis a romák érdekeit is védő szervezetet jelentett fel közülük egy, és az ismeretlen roma szervezet vizsgálja, hogy igaz e a vád. Persze értem én, vigyázni kell, nehogy rosszul védjük az érdekeiket. Mert az érdek nem ugyanazt jelenti mindenkinél.

Valaki a faluból még börtönidejéből vélte ismerni a jogvédőt, de ezen az ember már nem nagyon csodálkozik a mai világban.

Eljött hát, és megtanácskozta vele, a feljelentővel, hogy micsoda bűnöket követünk el itt a romák ellen. A feljelentő nyilván elhallgatta azt, hogy a mi segítségünkkel kapott villanyt a házba (aminek a visszafizetésével még részben tartozik), és hogy mennyi segítséget kapott korábban tőlünk. Adományokban, a harminc napos önkéntes munka leigazolásában a feleségének, gyógyszerkiváltásban, és még sok másban, amiről megfeledkezett.  Nyilván nem beszélt arról sem, hogy pénzért fuvarozásból, és egy sokgyerekes család jövedelmének sajátos kezeléséből, mondhatnám uzsorázásából pozicionálta magát úgy, hogy az utóbbi időben annyira nincs a segítségünkre szorulva. Sem a csicskaként náluk tartott öregről, akinek jövedelmével szintén rendelkezik.

Legutóbb májusban próbált tőlem segítséget kérni, amikor az ittas vezetésért kapott pénzbüntetés közmunkára váltását „elfelejtette” teljesen letölteni az önkormányzatnál, és ezért pár napra börtönbe kellett vonulnia. Persze az ő beszámolójában a hibás a polgármester volt…Aztán persze én is, mert nem segítettem.

És szokás szerint nincs egyedül. Nyilván kötelezően mellé áll a rövid pórázon tartott család, akik azért nem jutnak egyről a kettőre, mert az ő „nagyvonalú” segítségnyújtásából nem bírnak kitörni. És persze az anyja családja is, akik sokadjára állnak ki ellenünk, aztán kérnek elnézést, letagadva, hogy ők bármi rosszat mondtak volna ránk.

Újra látom a többiek pillanatnyi megingását is. No nem mindenkiét, hanem azokét, akik még mindig az „adjon, amit kérek” egyoldalú kapcsolatán túl csak időnként jutnak. Akik otthon ülnek, nem segítenek nekünk, és ha azokat részesítjük előnyben, akik segítenek, önkéntes munkát végeznek, partnerek, akkor rögtön igazságtalannak tartanak bennünket.

Pedig újra és újra mondjuk: nem kötelező a velünk való együttműködés. De aki segít nekünk, hogy legyen termés a közösségi kertben (amit szétosztunk a benne dolgozók között), vagy legyen biobrikett nekik a téli időszakra, akik jönnek a különféle programokra, bekapcsolódnak a kézműves projektbe, a gyerekeiket küldik a fejlesztő foglalkozásokra, korrepetálásokra, a felnőttek eljönnek a közösségi rendezvényekre, szóval, akik segítenek abban, hogy közösség legyen, élhetőbb falu legyen, ők számíthatnak ránk, amiben csak lehet.

De páran még mindig nem értik, hogy a „nekem jár” elvet épp a közösség azon része vetette el, akik körülöttünk csoportosulnak. Akik akarják, hogy jobb legyen. Velünk együtt.

Nincs kényszer. A mi programunkban épp ez a lényeg. Lassabban, de lépésről lépésre, pedagógiai eszközökkel alakítjuk azt a rendszert, amiben van jövőkép. A gyerekeknek és a családoknak is. Amibe nem fér bele a törvényen kívüliség. Sem nekik, sem nekünk. Az alapítvány munkáját jogászok is segítik, hogy mindenben megfeleljünk a magyar törvényeknek. Ezt a faluban nyilván nem tudják, hiszen nincs ismeretük arról, mi pl. az alapító okirat, mik azok a szabályzatok, amivel rendelkeznünk kell, és rendelkezünk is a törvényes működéshez.

A tudatlanság, az önös érdekek, a hatalomvágy táplálják a feljelentőket. Mert ők akarnak szabályokat hozni. Az ő érdekeiknek megfelelően. Aminek a lényege, hogy ők kapjanak mindent. Erőfeszítés nélkül. És a többi nyomorultnak is ők szabjanak feltételeket. Nemrég, a rendőrség segítségével sikerült egy határvonalat kihangosítani. Amit ők sem léphetnek át. Akik a törvényeken kívül élnek. Akkor azt hittem, mindenki megértette. De úgy látszik, nem.

Mégis hiszem, hogy a mienk a jó út. De azért nehéz most megint. Nehéz lesz velük is újra kezdeni, akik annyi segítségnyújtás után most újra támadnak, hazudoznak, vádaskodnak. És tudom, jönnek majd megint, esküdözve, hogy becsapták őket, és ők aztán nem mondtak ellenünk semmit. Csak az a másik, aki épp nincs ott. Újra jönnek majd, tudom, mert nincs, aki segítsen a mindennapi gondokon.  

 És én újra kezdem velük megint. Muszáj. A gyerekeik miatt.

Juhász József