Nem minden pénz kérdése, ezt már rég tudjuk. Van, ami csak hozzáállásé, a másik helyzetének elfogadásáé, egy kis emberségé. Megértve mindenkinek a személyes baját, a kiégését, a kevés fizetését, a túlburjánzó adminisztrációját, az átszervezésből adódó nehézségeit, a hülye főnökét, a nagy meleget, vagy épp a hideget, szóval megértve mindent, nem tudom, hogy miért nem lehet másképp.

Amiért kijárna egy köszönöm. Sőt, egy mosoly is. És akkor vissza lehetne mosolyogni, lehetne olyan jó érzése mindenkinek, hogy segített, megoldott, megértett. Lehetne sikerélménye. És akkor talán mindenkinek könnyebb lenne.

Egyszer volt a vasúton ilyen. A kedves, emberséges kalauzokat lehetett valami pontozással jutalmazni. Nem tudom, nem követtem, mi lett a vége, de arra határozottan emlékszem, akkoriban kedvesebbek voltak. Mindenkivel. Emlékszem, még mosolyogtak is. Persze aztán visszaállt minden.

Meg kellene pl. érteni azokat az embereket, akiknek a 22 800 Ft és a családi pótlék az összes jövedelme. Akiknek nincsenek tartalékaik. Akik csak kamatra tudnak kérni mástól. És nincs munkalehetőségük, szakképzettségük. Akiknek nagyon fontos, hogy megkapják azt a keveset is. És akkor, amikor szokták. Mert számítanak rá. Mert nélküle nem marad pénzük ennivalóra. Gyógyszerre, villanyóra rátöltésre sem. Semmire.

Az asszony kétségbeesetten telefonált, hogy nem kapták meg a családi pótlékot. Már volt a családsegítőnél, telefonáltak, de azt mondták, rossz helyre utalták. És majd a következő hónapban megkapja. – És addig miből adjak enni a gyerekeknek?- kérdezi elkeseredetten.

Nem hisszük, hogy ilyen előfordulhat. Utána érdeklődünk, és tényleg. A MÁK pár számlaszámot eltévesztett, ezért más számlájára ment a pénz, majd ha az visszautalja, akkor utalják annak, akinek jogosan jár. Mást nem tudnak mondani.

Persze, mindenki tévedhet. Nem ezzel van baj. Nyilván össze lehet cserélni a számokat. Emberek vagyunk, eltéveszthetjük. Ezt azonban a rendszernek is tudnia kellene. Mint hibatényezővel, számolni kellene ezzel. És képezni egy kis tartalékot, ilyen esetekre. Hogy azonnal orvosolható legyen a hiba. Hiszen ők okozták, nekik kell a megoldást is keresni. Persze ahhoz érteni kellene, hogy ez nem csak amolyan “plusz” pénz. Ami, ha nem jön meg, majd a következő hónapban duplázódik. Mert nem ennyi. Az a család, aki ebben a helyzetben most eladósodik, mert csak kamatra kaphat pénzt, utána nagyon nehezen tud lábra állni. Lehet, sosem. Persze lehet hibáztatni, miért nem képez tartalékot, na ugye, ilyenek ezek….De ez nem emberséges hozzáállás. És nem jó.

A másik esetben a szokásos felülvizsgálatra kell vinni a gyereket. 60 km-re, a megyeszékhelyre. A papír 31-ére szól. Amikor már ezeknél a családoknál nincs pénz. Kenyérre is alig, nemhogy az útiköltségre. Még, ha később odaadják is. Meg kell előlegezni valamiből. És nincs miből. Ilyenkor, a hónap végén már a falugondnoki szolgálat kisbusza sem jár, oldja meg a gondját mindenki, ahogy tudja. Mi egy nappal előtte értesülünk róla, akkor szól asz asszony, hogy az önkormányzati kocsi nem megy. Másnapra azonban már mi is be vagyunk táblázva, nem tudjuk megoldani. Sebaj, ilyenkor a kollégám telefonál, és új időpontot kér. Általában sikerül. Most nem. A hölgy nem érti. – Be kell hozni a gyereket és kész!- mondja határozottan. – Akkor, amikorra a papír szól! A kollégám magyarázza a helyzetet, a szerencsétlen hó végi időzítést, meg, hogy mi sem érünk akkor rá. – Akkor fel kell jelenteni őket. A gyámhivatalnál.- javasolja az ügyintéző. A kollégám próbálja magyarázni neki, hogy mi segíteni szeretnénk ezeket a családokat, nem még nehezebb helyzetbe hozni őket. Hogy mi a családok oldalán vagyunk, nem ott, ahol a feljelentés az egyetlen járható út. Nem érti.

A protokoll ezt írja elő. Fel kell jelenteni. Más őt nem érdekli. Hosszas könyörgésre ad egy új időpontot. – De nem garantálom, hogy meg lesz vizsgálva!- mondja. Akkor ugyanis mások vannak beírva. És lehet, nem lesz rá idő. Akkor majd hazamehetnek egy új időponttal. Ennek a feltehetően sikertelen útnak a költségeit persze nem vállalja senki. Hiszen ők a hibásak. Miért nincs annyi tartalékuk?! Így nem lehet élni….

Tényleg nem. A rendszer elvár, követel, hibázik, de a következményeket mindig az ügyfélnek kell állnia. Annak, akikért ők ott vannak, akik a rájuk irányuló munkájukért kapják a fizetésüket. Akik baromira idegesek, ha ebbe a jól előírt gépezetbe hiba csúszik. És hiba csak az “ön készülékében” lehet. Indoka csak az ügyintézőnek lehet. Az ügyfélnél csak a személyes, ráróható felelősség marad.

Pedig a hibalehetőség mindenhol ott van, ahol emberek dolgoznak. Miért csak az egyik oldal stigmatizálható ezzel?

Persze lehet ezt még fokozni. Szándékolt gonoszsággal. Az egyik faluban három utcát neveztek át. Az előírás szerint, amiről központilag rendelkeztek, bizonyos nevek, szavak (pl. béke, partizán, stb…) az új rend szerint nem ajánlottak. Újak lettek hát itt is. Az egyik a „Piac” nevet kapta, mert ott van a piac. Logikus. A másik a „Híd” utcát, mert azon van egy kis híd. A harmadik, a cigánysor, a „Retek” nevet. Az ott lakók javasoltak mást. De az önkormányzat így döntött.