Most, hogy a SozialMarie díj kapcsán olyan sok média megfordult nálunk, a vendégek leginkább arra csodálkoztak rá, hogy mennyire sok területen próbálunk hatni, és így derült ki a számukra, mennyire bonyolult probléma ez az egész. És az is, mennyire fontos, hogy egyszerre próbáljuk mozgatni az egész rendszert, mert a legmegfelelőbb hatás így hozható ki belőle.

Miután próbálták befogni a rendszerét, a következő kérdés annak fenntartására vonatkozott, a finanszírozására, logisztikájára. Nos, érdekes így is nézni ezt az egészet. Hogy mire elég, mennyire futja a problémamegoldásban az állami segítség, és mi az, ami lefedetlen marad, mihez kell a civil erő.

Nyilván, ha lenne az, ami a legfontosabb, vagyis munka, akkor más lenne a helyzet. De munka nincs, vele megfelelő jövedelem sem, így megoldhatatlan problémák sorával állunk szemben, ami egyre mélyebbre és mélyebbre húzza azokat, akik amúgy is nehéz helyzetben vannak. 

Nos, ha mérlegre teszem, az állami lehetőségek, és a pályázatok is alulmaradnak a problémamegoldások rendszerében. Jó, persze, most sokan gondolhatnák, hogy az államnak nem feladata minden probléma megoldása, hol marad akkor az egyén erőfeszítése? 

Ez teljesen jogos. Csak azt is látom, hogy ma a népesség egy jelentős része (a TÁRKI kutatásai szerint a lakosság 46,6 % él szegénységben) már nem bír saját erőfeszítésből változtatni az életén. Jó, lehet, hogy a rokonok kiássák majd a sírját, meg felöltöztetik, ha meghal, de olyan sok más lehetőség már nincs. Azt hiszem, ez a temetkezéses dolog már tényleg a végső, amit még belőlük ki lehet taposni.

Hiszen zömük szakképzetlen, jó esetben a közmunka rendszerében van csak lehetősége a 22800 Ft-ot megszerezni, de látom azt is, sokan ezt sem érik el, és maradnak teljesen ellátás nélkül. Nyilván benne van ebben sok dolog, a leszakadó térségek gazdasági kilátástalanságától az oktatás problémakezeléséig, a sok esetben az életkörülmények adta betegségektől a generációk óta rögzült tanult tehetetlenségig sok minden. Benne van az egyén és az állam felelőssége is.

Itt van pl. a közlekedés kérdése. A kis falvakban, amelyek nem esnek a fő közlekedési útvonalakra, vagy pl. zsáktelepülések, a buszok ritkán járnak. A vasút ezeket elkerüli. Többnyire itt nincs iskola, a gyerekeket iskolabusz viszi reggel, és hozza délután, ami ingyen van, de csak az általános iskolásoknak. A középiskolások erre nem ülhetnek fel, nekik marad a távolsági, a bérlettel, saját erőből.

A mi munkánk fő színterén, Toldon most egyetlen kisbolt üzemel (pár hónapig ez sem volt), a nagyobb, olcsóbb üzletek csak a szomszédos kisvárosban, ami oda-vissza 10 km. Gyalog nem egyszerű megtenni, főleg kisgyerekkel. Bicikli keveseknek van. A buszjegy oda-vissza 500 Ft. Jól meglöki a bevásárlás árát. A hónap második felében már lehetetlen kigazdálkodni. A még olcsóbb nagy üzletláncok 25 km-re vannak. Sokan még sosem jutottak el ezekbe.

Be lehet még jutni a falugondnoki hálózat mikrobuszával, amit azért adott az állam, hogy az olyan településeken, ahol nincsenek meg a szolgáltatások, segítséget adjon a lakosságnak annak elérésében. Szép cél, jönnek-mennek errefelé a feliratos kisbuszok, a gyakoriságot a település anyagi mozgástere határozza meg. Mert a támogatás az autót vezető falugondnok bérére, és a cégautó-adóra elég. Legutóbb, mikor érdeklődtem, még így volt, gondolom, nem emelték azóta. Persze nem értem, ha egyik kezével ad az állam, mert nem tud ott alapvető szolgáltatásokat megadni, a másik kezével miért veszi azt vissza adó formájában, de ez van.

Marad a kocsival rendelkezők „szolgáltatása”, ami elég sokszintű, az éppen a benzinköltség fölötti ártól annak sokszorosáig terjedhet, befolyásolja az is, mennyire van bajban az illető. Meg megy ez hitelbe is, ami aztán az uzsora melegágya lesz.

Nos, itt a probléma, a megoldási lehetőségekkel. És itt jövünk mi, persze a támogatóinkkal. Civilekkel, cégekkel, az államon kívül. Egy céges támogató eljön, megnéz minket, majd autót ad nekünk, segíti a fenntartását is, ezzel mi is beszállhatunk az egészségügyi szolgáltatások elérésébe, és nélkülözhetetlen segítséget ad az adományok szállításában is.

Korábban is kaptunk néha egy-egy biciklit, amit annak adtunk, akinek nagyon fontos volt, segítve a család mobilitását, több településen is. Ám tavaly jelentkezett nálunk egy csoport, akiket a kerékpározás szeretete köt össze, és gyerekbicikliket ajánlottak. Az volt a kérésük, hogy maradjanak az alapítvány tulajdonában. Így szerveztük hát. Sok kicsinek adott örömöt, tanulást, mozgásteret. Aztán kaptunk még, másoktól is, felnőtt kerékpárt és gyereknek valót is. Most pedig a csoport egy utánfutós kerékpárt épített nekünk, amivel be lehet menni vásárolni, és könnyen hazahozható akár több családnak is az áru.

Az Igazgyöngynek ma, hála a támogatóinknak, kis bicikliparkja van, ahonnan ingyenesen kikölcsönözhetők a kerékpárok. Ennek nyilvántartása, javítása is a közösség dolga. És működik. Adott már lehetőséget tanfolyam elvégzésére is, hiszen a fiú nem tudott volna bejutni hajnalban a szomszéd település vasútállomására a vonat indulásáig másképp, hogy onnan még továbbutazva végül biztonsági őri képesítést szerezzen a megyeszékhelyen. És ad naponta segítséget azoknak, akiknek akár vásárlás, akár hivatali ügy miatt el kell mennie. Ad programot a gyerekeknek, hiszen tanulnak rajta, bicajoznak sokat.

A munkánk így épül fel. Minden területen. Feltérképezzük, megértjük a problémát, és próbálunk segítséget nyújtani,  a többségi társadalom szociálisan érzékeny részének támogatásával. Lehetetlen helyzeteket oldhatunk meg a segítségükkel, és munkánk minden elemével a helyi közösséget építjük. Mert csak így lehet. Segítség nélkül nem fog menni. Ja, és a pályázati pénzek „munkára való mentális felkészítéséből” sem. És a sokadik pályázati támogatásból megvalósuló kosárfonó tanfolyamtól sem. És a „tegyük vállalkozóvá a szegényeket” típusú programoktól sem.

Megpróbálok majd így, ezekről is írni. Hogy látszódjon mi a hiány, és hogyan, kik segítenek annak pótlásában. És talán így az is látszik, hogy az állami fókuszokat is másképp kellene szervezni. De épp az ellenkező irányban, ahogy most látszik. Nem beszűkíteni, hanem épp kinyitni a lehetőségeket. Mert, mint már többször mondtam, szárazon, víz nélkül nem lehet halat fogni. Akkor sem, ha van háló. És akkor sem, ha kényszerítik.