A munkánk lényege, hogy megkeressük az össze beavatkozási pontot, amire, ha hatást gyakorolhatunk, elmozdulhat valami. Fontos, hogy ezeket a hatásokat összehangolva, a közösség akaratának megfelelően szervezzük. Fontos, hogy közösséget szervezzünk.

Az alap ugye az, hogy nem kötelező velünk együttműködni. Mindenkinek szíve joga a döntés. Szívesen segítünk azonban bárkinek, aki nekünk is segít, az élhetőbb falu, a gyerekek jövője érdekében. Persze ott, ahol segítség nincs más, és lehetőség sem, ez azért hamar beemelődik.

A listát, amit már rég összeraktunk, együtt, hogy mit tud nyújtani az alapítvány, és mit vár el a közösség, mindenki elfogadta.

Mert segítünk adományokkal, használt ruhával, cipővel, bútorral, kályhával, edénnyel, minden olyan dologgal, ami a normális élethez kell, és nekik nem megfizethető. Segítünk élelmiszerrel, főleg a hónap második felében, mikor már nincs pénz. Semmire. És gyerekgyógyszerrel is, mert nem tudják kiváltani, nincs miből, aztán az egészségügyi felülvizsgálatok elérésével, mert nekik még a tömegközlekedés is túl drága. Számíthatnak ránk hivatali ügyintézésben, hogy az évek óta húzódó ügyeiket lezárják, igazolványaikat beszerezzék. Mert nem tudják a módját, és nem értik a menetét. Velük vagyunk, ha valaki kórházba kerül, hisz sokaknak nincs papucs, tisztasági holmi. Ott vagyunk, ha kisbaba születik, hogy a körülményeket megfelelőnek találják a kiadáshoz. És temetéskor is, elfogadva a hagyományaikat, segítve a szokásaikat.

Segítünk visszakötni a villanyt, mert ez elérhetetlen nekik. Havi 22 800 forint meg a családi pótlék a megélhetésre sem elég, nemhogy a nyolcvanezres kártyás órára. Vagy építőanyaggal, ha felfúr a patkány. Hogy végre ne történjen patkányharapás. Segítünk, hogy megindulhasson a kertművelés. Mert önerőből esélytelenek. Adunk ösztöndíjat, ha igyekszik a gyerek. Annak, aki az állami rendszerbe nem fér bele. Mert oda azok férnek be, akik motiváltak, együttműködők, tehetségesek. Itt azonban nélkülünk még a tehetségcsírák sem felfedezhetők.  

Visszük őket kirándulni, és viszünk nekik programot, amennyit csak bírunk, hiszen egy szegregátumban máshogy integrációról beszélni nem nagyon lehet, csak, ha integrált körülményeket teremtünk. Adunk fogamzásgátlót, mert a tudatos családtervezés is pénzbe kerül, és az élelem előbbvaló. Biztosítunk, ha kell iskolaszert, hogy ne kapjanak egyest a hiányzó felszerelésért, korrepetálást szervezünk, mert nem látják a jelentőségét, és pénz sincsen rá. Bicikliket biztosítunk, hogy be tudjanak menni boltba, patikába, hivatalba, a szomszéd faluba, mert a busz is drága és ritkán jár. Hogy ne kocsit fogadjanak, hitelbe, a benzinköltség sokszorosáért, ami majd a következő hónapot terheli.

Adunk tetűirtót, tisztítószert. Gondolkodunk együtt megoldhatatlannak tűnő helyzeteken, melyek béklyóba szorítják a nyomorban élőket, keressük a messzire vitt prostituáltat, és küzdünk a gyereklányokért, akik életében a férfiak büntetendően túl hamar jelentek meg. A krízishelyzetek sora kimeríthetetlennek tűnik.

És ők ezeket nem tudják megoldani. Leginkább azért, mert szegénység van, nyomorúság, munkanélküliség, lehetőség meg közel s távol semmi. És nincs tudás sem, csak a megszokott tehetetlenség, amiben minden negatívum könnyen megterem. Főleg a kamatos pénz, a hitelbe adott bármilyen segítség, aminek következményei majd később jönnek, és szívják be őket egy olyan mélyre, amiből nem lehet kitörni. Meg a bűnözés, ami a könnyű pénz lehetőségét hozza.

Szóval, segítünk annak, aki nekünk is segít. Erre is megvan a lista, hogy mit jelent ez. Mert adunk lehetőségeket, csak élniük kell vele. Kertművelésre, kézműves tevékenységre, biobrikettre, közösségi munkára, takarításra, a programjaink segítésére. És elvárjuk a gyerek iskolába járását, tanulását, a megfelelő kommunikációt, az agresszió visszaszorulását, a bűnözés elkerülését. A lakókörnyezet rendbetételét, a mosást, takarítást. Azt, hogy közösségben gondolkodjanak. Hogy ennek érdekében tevékenykedjenek. Hogy ne ellenségeskedjenek, hanem próbálják elfogadni egymást.

Mindent közösen alakítunk. Mi, a többségi társadalomból érkezve csak egyet tudhatunk: melyek azok a pontok, amelyek az integrációhoz szükségesek. Azok, amiket be kell tartaniuk, hogy ebben a társadalomban elfogadott, és nem kirekesztett közösségekké váljanak. Ez a mi tudásunk. Azt, hogy ezekből a hatásokból mennyit és mikor tudunk beépíteni, azt viszont ők tudják. A hogyanra is közösen kereshetjük csak meg a választ. Mert kell, hogy mindenben építsünk egymásra. Mert csak együtt sikerülhet.

Nehéz persze ezt úgy csinálni, hogy azt mindenki igazságosnak fogadja el. Néha úgy tűnik, minden szuper, rendben haladnak a dolgok. Aztán egy apró félreértés, vagy vita, és borul minden. Most pl. differenciálni kezdtünk. A lehetőségek kihasználását próbáljuk összhangba hozni az adományosztással. Kategóriákat alakítunk ki, és ezután nem a család létszáma, hanem az elvégzett munka, a tenni akarás mértéke lesz a számítás alapja. Két hete próbáljuk. Nem egyszerű. Bár mindenki elfogadja, megérti, ha beszélünk róla, hogy aki kevesebbet teljesít, kevesebbet kap, hogy aki semmit sem tesz, az ne kapjon segítséget, így tartják igazságosnak, ám, ha a konkrét dolog ez alapján kiosztásra kerül, már nem olyan elfogadható. És persze nehéz nekem is, hiszen a gyerekekért dolgozunk, ők pedig nem tehetnek arról, ha a szülő nem partner.

Azért előbb utóbb partner lesz zömük. Kivéve a megint erősödő kamatozókat, akiknek ugye van elég, ők aztán nem dolgoznak, hiszen a többi nyomorúságából fényesen megélnek. Nekik telik kocsira, élelemre, ruhára, és anyagi biztonságukból  lenézik mindazokat, akik próbálják velünk. Ha veszélyeztetve érzik magukat, minket is támadnak. És egyedül vagyunk. Az ennek felszámolására hivatott állami rendszer csak akkor avatkozik be, ha orvosi látleletig, vagy feljelentésig jut a dolog. A félelem azonban nagy úr. Visszatartja őket mindentől. Tehetetlenül nézzük az adományba adott bútor, számítógép eltűnését, mert ha nincs pénz, a tartozás fejében viszik azt, ami látnak.

Mennyivel jobb, mennyivel gyorsabb lenne nélkülük a munkánk! De itt vannak, újra, hiába szűnt meg a régi, itt vannak az újak, helyben is, és a szomszéd településen is, gátlástalanul, a családi pótlék érkezésére időzítve jelennek meg, és veszik el azt a keveset is, amit a többiek kapnak. Azt hiszem, ők a munkánk igazi gátjai. Ők, akik kibogozhatatlan szálakkal biztosítják be magukat a rendszerbe, és dolgoznak ellenünk, a céljaink és a közösség ellen.