Azt már biztosan tudom, hogy a nyilvánosság, a munkánk kihangosítása mentette meg az iskolánkat és ez ad nekünk támogatókat is az esélyteremtő munkánkhoz.

Bár sokan buzdítanak arra, hogy hallgassak, és csak a magunk berkein belül dolgozzak. Csendben. És főleg, hogy ne beszéljek a problémákról. Ne legyek negatív. Ne politizáljak. Volt, aki azt írta nekem, hogy „mások csaholó kutyája lettem.” Más azt, hogy uszítok. Minden oldalról kapok okosságokat, mit, hogyan kellene tennem. Persze ellentéteseket, hiszen a szemben állók mindkét oldaláról kapok effélét. Mert ma már csak ez a két kategória maradt. Már nem is a szemben állók, nem az ellenfelek, hanem az ellenségek két kategóriája.

Sokat gondolkodom ezen. Hogy jól csinálom e? Lehet e ezt csendben? Van e értelme úgy? Hogyan lehet függetleníteni ezt a munkát a nadrágszíjat mind szorosabbra húzó, a szegregációt, kirekesztést erősítő döntésektől? Jó e, ha hallgatok, és némán próbálok meg alkalmazkodni ahhoz, amihez képtelenség? Jó e, ha elmegyek egy konferenciára, ahol olyan emberek is vannak, akikkel nem lenne szabad egy programban lennem, vagy jobb, ha távol maradok, és így hagyom, én is hagyom, hogy ott olyan mondatok hangozzanak el, amelyeknek nincs helye egy demokráciában?

Nem egyszerű kérdések. Nem akarok továbbra sem politizálni, de tudom, azt teszem. Mert ma a vélemény, ha nem egyező, az politizálás. A politika mindent áthatott. Mindent meghatározott. Nem lehet semmiről sem beszélni, hogy ne lenne benne. A szakmaiság nem létező fogalom. Átitadótott a politikával. Az a szakmaiság elfogadott, ami a döntéshozóknak megfelelő. Ami nem, az minimum rosszindulatú.

Szóval, míg a szakmai kritikáim a másik oldalra dobnak, közben folyamatosak a megkeresések. Annyi látogatónk és meghívásunk van, hogy külön szervezést igényel ez, mert közben dolgoznunk is kellene. Jönnek tantestületek, civil szervezetek, önkormányzatok, egyetemisták, tanárostól is, szervezetten. Kutatóintézetek. Szakdolgozatok sora készül nálunk, itthonról, és külföldi diákok tollából is. Akik hosszú hónapokat töltenek itt.

A héten a kanadai nagykövet asszony tisztelt meg bennünket. Ő, aki komoly gyermekjogi projekteket valósít meg.

Valaki értesít a facebookon, hogy a munkánk a 8. tétel egy főiskolai vizsgán. Nemzetközi kutatásokban kapok kérdőíveket. A meghívás pedig annyi, hogy már nem győzzük. Nem bírunk mindenhová elmenni, ahová azért hívnak, hogy beszéljünk a tapasztalatinkról. Megannyi megerősítés, ezer irányból, hogy fontos, jó, amit teszünk.

Úgy érzem, egy másik élettérben dolgozunk. Még mindig próbálom hinni, hogy van közünk egymáshoz, hiszen az öt éves szerződés talán ennek jelzése volt, és támogatást nyert az egyik tehetséggondozó pályázatunk is a minisztériumtól. Ám az ehhez szervesen kapcsolódó szociális munka egyértelműen olyan, amivel kívül maradunk a rendszeren. Nem nyer nekünk sem, sok más ismert, tapasztalattal bíró szervezetével együtt  a tanoda pályázatunk. Valami furcsa, idegen testként dolgozunk, miközben terjed a munkánk, a módszereink, az ötleteink, érzem, tudom, de nem nyíltan, nem elfogadva, hanem fű alatt, rendszer-idegenül. Mert egyre távolabb kerülünk a munkánkkal a fő sodorvonaltól. Valahogy más idősíkokban mozgunk.

Közben pedig saját elköteleződésünk mellett fenntart bennünket egy titokzatos tömeg, ami azt erősíti bennünk, hogy kellünk, szükség van ránk, akik segítenek, támogatnak.

Mindennel. Adományokkal, kapcsolatokkal, ajánlásokkal, gyűjtésekkel, helyszínekkel, akciókkal. Állandó partnereink vannak  az adománygyűjtésben. Más akciót hirdet, hogy lehessen játszókertünk. Tábort szerveznek, korrepetálni utaznak le hozzánk, vagy épp a skype-on teszik ezt, árusítják a termékeinket, kampányfilmet készítenek, kiállítást szerveznek, kézműves termékeinket vásárolják és népszerűsítik. Szerkesztik, fordítják az oldalainkat a neten, gyerekeket támogatnak, programokat szerveznek. Papírt gyűjtenek, szállítást szerveznek. Ellátnak számítógéppel bennünket. Pályáznak, hogy meghívhassák a gyerekeinket. Bicikliket raknak össze. Fel sem tudom sorolni, annyi segítőnk van, megannyi területen… nélkülük nem tudnánk, nem bírnánk tenni a dolgunkat.

Szeretnek, védenek, segítenek, figyelmeztetnek, biztatnak.

Nem vagyunk egyedül. Köszönöm nekik.

Most két kis film linkjét teszem ide. Az egyik az 1 %-os kampányfilmünk, ami szintén összefogással született. A munkánkról. http://www.youtube.com/watch?v=epHzS25cPhM

A másik, amiben a Szuno projektünk mutatkozik be. Szeretném a figyelmükbe ajánlani e néhány perces videó vége fele azt a pár mondatot, amikor a ma már munkatársként velünk dolgozó oláh cigány asszony beszél a bizalomról. Mert szerinte erről szól ez az egész. Hogy bízzunk egymásban. http://www.youtube.com/watch?v=8jopdV11LUY&list=PLcZbriYADjM1_1BILwTuI4-aU48-zYlFR

Mert akiben bíznak, az igyekszik rászolgálni a bizalomra. Ők is. És én is.