Végre eljött a jó idő. Már nagyon vártuk. A hosszú fűtési szezonhoz kapcsolódó utolsó beszélgetés erősen megmaradt bennem.

Ketten rajzoltak a padnál. Egyikük állva, a másik a széken térdelve, alig érték fel az asztalt. Melléjük ültem. A színezgetés közben a fűtésről volt szó. – Nálunk a nagyobbik tesóm szokott fáért menni. – mondja az egyik kicsi. – Hova? –kérdezi a másik. – Hát van nekünk kijelölve egy rész…. az út mellett, arrafelé megy fát keresni. – És van papírotok is róla?- érdeklődik fontoskodva a társa. – Nincs. Azt kell mondani, ha megállítják, hogy ki van jelölve, és ha nem hiszik, menjenek, kérdezzék meg a polgármestert. – Mi a szemétgödör felé szoktunk menni. De már nincs benne semmi. Mindent összeszedtünk már. – összegzi a másik az ő lehetőségeiket.

Nem jó hallgatni az ilyet. Mert nem jó, hogy vannak nyolcévesek, akiknek ilyen tudás kell. A túlélés tudása. Annak a tudása, hogy mit mondjon, ha elkapják, rőzsegyűjtés közben. Annak az ismerete, hogy milyen típusú szemét adhat meleget. Ehhez képest a Zengő ABC egy más világ.

De szerencsére vége. A tavasz megérkezett. Már a biobrikett gyártásra készülünk. Nagy placcot betonoztunk le a közösségi háznál, gyűlik a papír, épül a szárító, ha így halad az idő, hamarosan kezdhetjük a gyártást. Reméljük, többet tudunk majd készíteni, és sokuknak könnyebb lesz majd a következő tél. Ha tudunk forrást keríteni rá, megpróbáljuk a tömegkályha építését is. 

Egyébként is megindult minden a jó idővel. Indulnak a kertek is. Az idén húszat szántattunk fel, többen önerőből megoldották. Ma osztottunk vetőmagot. Több forrásra pályáztunk, jutott a kertekbe, a közösségi kertbe, és lett a gyerekeknek is, külön kis veteményes. Mert a kertművelést meg kell tanulni, meg kell szeretni, meg kell tanulni értékelni. És ebbe e gyerekeket is be kell vonni.

A közösségi kerttel most próbálkozunk először. Egy pályázatban sikerült álláshelyet is biztosítani, így, a faluban, már két nyolc és két négyórás helyi segítőnk van. Egyikük a kertért felel. A földterület nagy, próbálunk sokféle dolgot, lehetőleg vegyszer nélkül, meglátjuk, mi szereti itt a földet, ami aztán piacra is mehetne. A veteményes ágyások már szépen sorjáznak.

A szokásos kerti zöldségek mellett szeretnénk kipróbálni a csicsókát, és pl. a homoktövist is. A kertet energianyárral ültetjük körbe, ezzel a gyorsan növő fával, amiből most kaptunk egy csomó dugványt. Ha sikerül meghonosítani, a dugványokból adunk majd a kertek végébe, és mindenkinek lesz egy kis saját fűtenivalója ebből is. Az egyik faluból kaptuk egyébként, egy olyan férfitól, aki az önfenntartás csínját-bínját ismeri, és szívesen segít nekünk is.

Mert segítség kell. Nekünk is, és a faluban is sokaknak. Tegnap többen gyűltünk össze a kultúrházban, hogy megbeszéljük a kertprogramot. A felelősöket, az elvárásokat, a lehetőségeket. Lehet pl. kapát, gereblyét, locsolót kölcsönözni tőlünk, egy-egy napra. Hogy akinek nincs, az is boldoguljon. Valaki nehezményezte a szántás és boronálás minőségét. Ez tavaly is elhangzott. De már nem nekem kell reagálnom. A többiek mondják, egymás szavába vágva, hogy milyen mélyen kell felkapálni, szétütni a nagyobb rögöket, és megy az, csak csinálni kell. Viccelődnek azzal, aki felvetette.

Aztán jön a következő lépés. A kertet ugyanis önkéntes munkában műveljük majd. Tavaly a brikettnél már ez a fogalom beemelődött, igaz, azóta is gyakran ismételjük a „mi segítünk, szívesen, de azoknak, akik nekünk is segítenek” mondatot. Mert segítünk, persze, sok mindenben, pl. élelmiszer adománnyal is, aki öt napon keresztül segít, számíthat egy kis csomagra, ami persze nincs arányban az eltöltött munkával, de afféle gyors visszacsatolás, elismerése a kitartó munkának. Mert ahol semmi sincs, ahol folyamatos a nélkülözés, ott nehéz a „majd jó lesz, ha betakarítjuk a termést”, vagy “majd jó lesz, ha télen lesz mivel fűteni” gondolatát elfogadtatni. Ott rövidebb időtartamot, közelebbi célokat jelölhetünk csak meg, ami aztán majd lassan bővül kitartássá.

Kicsit izgulok, mikor felteszem a kérdést, ki venne szívesen részt a közösségi kerti munkában? Szerencsére sokan jelentkeznek. Megbeszéljük az időbeosztást. Lehet jönni fél napra is, aki nem tudja a gyerekeket hova tenni. Mert a közösségi ház, munkanapokon a felnőttek munkahelye. Közösen kialakított szabály, hogy a gyerekek számára ez a hely tabu. Számukra ott van a kultúrház tere, és, ha szerencsésen meg tudnánk venni a mellette levő üres telket, ahová már egy játszóteret álmodunk.  Játszóteret és kis pavilont, kerti bútorokkal, amiket raklapokból készítenek majd el az asztalos üzemben a férfiak.

Tele vagyunk tervekkel. Remélem, a három könnyebb évszak alatt sokat haladunk előre. Ahogy elnéztem, hallgattam őket tegnap és ma is, ezt éreztem. Mert újra és újra megerősítenek abban, hogy értik a munkánk üzenetét. Ma is ez történt, mikor egyikük, egy fiatal lány, karján egy pár hónapos kicsivel, az összefogás fontosságáról beszélt.