Az állami gondozottakról, akik újra és újra felbukkannak a kapcsolatrendszerünkben, már sokszor írtam. Sokat küzdünk, egyre gyakrabban már partnerként a családsegítőkkel, gyámhivatalokkal egy-egy gyerekért, családért, hogy ne kerüljön kiemelésre egy gyerek sem. Mert mindannyian tudjuk, a családban még mindig jobb.

Biztosan vannak sikertörténetek is, és az én szerencsétlenségem, hogy engem mindig olyanok találnak meg, és én is mindig olyanokat találok meg, akikkel baj van.

A folyamatos szökésben levő lány is újra hívott ma. Már aggódtam érte, pár napja nem tudtam róla semmit. Pedig nálam mindig szokott jelentkezni. – Értse meg, nem akarok ott maradni. Tudom, ott minden megvan, de nem jó ott. – hajtogatja, mintegy indokolva újabb szökését. Nem tudok neki mit mondani. Már rég kifogytam az érvekből.

A biztonsággal, a meleggel, a fürdőszobával és az étellel szemben ott a bizonytalanság, a hideg, a nélkülözés, és mégis, kint több a vonzó számukra, mint bent, a lakásotthonban.

Sokukról tudnék írni. Most talán a másik lányról, akit úgy négy-öt éve ismerek. Alig tudom végigvezetni a kanyarulatokat az életében, amibe többször is próbáltunk beleavatkozni, kiegyenesíteni a görbe utakat, hogy valami körvonalazódjon, valami, ami biztos, kiszámítható, jövőbe mutató. Nem sok sikerrel.

Amikor megismertem, szökésben levő állami gondozott volt. Talán 16 éves. Épp egy krízisen és egy alapos verésen volt túl, amikor visszarendeződött a párja mellé, egy csúnya családi cirkusz után. Akkor úgy tűnt, a párjával mindent másképp akarnak. Már állapotos volt, segítséget kértek, házban, stabilizálódásban, a férfi is, ígérve, szakít családjával, és addigi múltjával, amiben a bűnözés is fontos szerepet kapott, és amibe a lányt is gyakorta bevonta. Akkor, a villany nélküli házban, ahová beköltöztek, úgy tűnt, elindulhat valami.

De a korábbi családi cirkuszok nem csitultak, mindig gerjesztődött valami. A fiúnak is gyakran eljárt a keze, ilyenkor a lány visszament az otthonba, pár napra, aztán szökött újra, megmagyarázhatatlanul, vissza, hozzá, és kezdődött minden elölről. Végül, sok durva jelenet és sokszoros költözés után, elmentek egy másik faluba. Újabb fogadkozások, újabb kérések, újabb esély. A férfi dolgozni kezdett, munka után falazott, betonozott, meszelt, hogy mire a baba megjön, minden rendben legyen. A gyámügy is várt, hátha tényleg lesz valami, akkoriban hetente egyeztettünk, féltve a látszólagos harmóniát, de értékelve az erőfeszítéseiket.

Volt egy pont, mikor azt hittem, ha hivatalosan is családdá válnak, stabilizálódni fog minden. De a hivatalos ügymenetet és a szülés időpontját nem sikerült összehangolni. Meglett a baba, és került a lány vele együtt az állami gondozottak anyaotthonába, hiszen még nem volt 18 éves.

Mindannyian tudtuk, ez az állapot is rövid ideig fog tartani. A baba maradt, a lány pedig szökött, a párja után. Pár hónap itt, ott, újabb monoklik a lány szeme körül, de egy dolog összetartó volt, a hamarosan eljövő 18. életév, és vele a lány életkezdési támogatásának elérése. Ígéret egy közös otthonra.

Egy ház akadt is, közben a lány újra terhes lett. Akkoriban kihozták párszor a kicsit is, a másikat, és együtt ábrándoztak arról, egyszer majd együtt lesznek, mindannyian.

Az gyakori, hogy a bűnözésből könnyen megszerezhető pénz után kevesen vállalják a napi munkát. Kevesebbért a nehezebbet. A férfi sem bírt sokáig ezen az úton haladni, börtönbe került újra, maradt a lány egyedül, minden nélkül, jövedelem nélkül. Aztán megszületett a pici. Segítjük, amivel tudjuk. Figyeljük, hogy legyen tápszer, pelenka, ruha, babakocsi. De alig gyarapszik a súlya, és szomorú a kis tekintete. Gyakran egyeztetünk a védőnővel.

Mostanában gyakran vannak nála. Azt hiszem, az élete újra nem jó kanyarulatot vesz. A szobában hősugárzó fűt, mert a fát, amit kapott, fel kellene vágni, de nem teszi. – Mert nincs motoros fűrész.- mondja.-  Csak kézi. És azzal soká tart.

Az, hogy az egekbe szökő villanyszámlát ki fizeti ki majd, és miből, nem érdekli. Nincs felelősség, továbbgondolás. Hol veszett el az akarat? Vagy meg sem volt? Mit adott neki követendő példaként a család, vagy a lakásotthon? Meddig bírjuk ezen az „éppen csak” vonalon tartani az életét? Ő már felnőtt. Saját felelősségekkel és felelőtlenségekkel. De nem tud megállni a lábán. És nincs egyedül. Sokan vannak, rengetegen, akik kikerülve az életbe, ki korábban, menekülve, ki kitöltve azt az időt, amit ott lehetett, gyökértelenül éppen csak vannak valahogy. Szakma, tanulás, munka nélkül. Pénz nélkül. Sok szomorú történetem van.

A meg nem tanult beosztás, a felelőtlen életvezetés, a bárkihez csapódás, az érzelmi sivárság önmagában is elég, de nehezíti a bűnözés, mert előbb-utóbb besodródnak a rosszba. Lopásba, rablásba, prostitúcióba.

Azt hiszem, a felelősség kulcsfogalom a történetben. Mert úgy tűnik, ezzel van gond. Értük senki sem vállal felelősséget. Nekik pedig nem alakult ki a felelősségérzetük. A szülőké már régen oda, mikor elhagyták, vagy kiemelték, mert nem volt más megoldás.  A lakásotthon sem felelős, amit rendszer szinten elvárnak tőle, azt megadja. Ha gyerekként szöknek, vagy felnőttek, akkor már minden a saját felelősségük.

Felelősek tehát magukért azok, akik nem tanulták meg, mi a felelősség. Úgy tűnik nekem, ebben mindenki meg tud nyugodni. Hogy a felelősség nem az ő vállát nyomja.

Lehet, nem is kellene ezzel nekem sem foglalkoznom. De közben kisbabák születnek. Olyan közegbe, ahol a felelősségtudat hiányzik. Rájuk milyen sors vár?