Írom ezt a blogot, egy olyan területről, ami valahogy nem jelenik meg a látható Magyarországon. Amiről sosem volt illendő írni, és manapság sem az. Amit takargatni kell. Amit nem lehet látni az újságokban, tv-ben, néha szól csak róla egy-egy híradás, valahogy a görcsös „minden rendben” bizonyítgatásában van minden. És ez abba nem fér bele.

Sokszor belegondolok azoknak a településeknek a helyzetébe, ahol dolgozunk. Nem lehet egyszerű kibírni minket, engem pl. a polgármestereknek. Mert ők, nyilván mindannyian azt szeretnék, hogy jó, szép, pozitív kép menjen ki a településükről, legalábbis míg ők a vezetők. Én meg azt hangosítom ki, hogy mi nem megy jól. A bajokat. A nyomort. Az intézményrendszer hiányosságait. Az meg külön ciki, ha még az állami döntések helyi levetüléseit is. Amit aztán végképp nem illendő kritizálni. Amit sikeresnek kell mutatni, még akkor is, ha fogcsikorgatva megy. Vagy úgy sem.

Eleinte nagy konfliktusaim voltak ebből. Intézményvezetőkkel és polgármesterekkel is. Mert kényelmetlen ezekről beszélni. Senki sem szereti, pláne a nyilvánosság előtt. A reakciók ennek megfelelőek voltak. Próbáltak engem feltüntetni úgy, mint akinek nincs realitásérzéke, aki valamiféle ismeretlen perverzió miatt foglakozik velük, akikkel úgysem lehet semmit kezdeni. Mások sajnálattal beszéltek rólam, mint szerencsétlen hülyéről, akit jól megvezetnek azok a semmirekellők, én meg, a jó szívemmel minden beveszek. Mások támadtak, hazugnak, vélt sérelmek miatt bosszúállónak nevezve. Vagy dilettáns bajkeverőnek, aki beleszól abba, amiről egyébként fogalma sincs. Szóval, voltam itt is már minden, csak normális ember nem.

Ma már kevesebb a konfliktusom. Azt hiszem, a lelke mélyén mindegyikük érzi, nem jól van így. De a helyzet nehéz, így a legtöbben kegyesen elviselnek, de már vannak olyan polgármesterek is, akik örömmel veszik a segítségünket. Sőt, egyszer már az is előfordult, hogy a megyei sajtóban megemlítettek bennünket egy riportban, mint segítő szervezetet.

Persze más helyileg, ahol mindenki tudja, látja, és más ott, ahol messze vannak tőle. És elképzelni sem nagyon tudják, milyen lehet ez.

Beszélek hát róla előadásokon, mutatok fotókat, írok erről itt-ott, mondom, bizonygatom, itt van ez, most, csak nem látszik eléggé, de ha lemennek a főutcákról, a kis falvak utolsó utcáiba, a nagyobb települések félreeső részeibe, látják majd, bárki láthatja. Mondom, hogy nem ott vannak, ahol a szépen felújított szökőkutas főterek láthatók, a mozgáskorlátozott feljáróval ellátott kultúrházak mellett, amitől egészen az az érzésünk lehetne, hogy Európában vagyunk, hanem ott, ahol sokszor még szilárd burkolatú út sincs, ahol csak az utcai kutak adnak vizet, és a villany sincs már minden házban. Ott élnek, úgy, hogy az nem a 21.század Európájára jellemző.. És oda jutnak egyre többen, mondják, talán harmada már a lakosságnak él így. Gyerekek ezrei.

Nemrég, egy rendezvény után egy hölgy odajött hozzám és azt kérdezte: ugye nem mondom komolyan, hogy ezeket én itt, Magyarországon fotóztam?! Nem is értettem, mit akar. Kétségbe vonja a fotók hitelességét? Azt hiszi, kamuzok? Hogy ilyen nincs is?

Azért elgondolkodtam azon, amit mondott. Lehet, nem elég leírni ezeket, Meg kell mutatni fotókon is. Mindenkinek. Persze ez sem egyszerű. Sokat fotózunk a munkánk során, elsősorban azért, hogy a támogatónknak tudjunk képes beszámolóval szolgálni, megköszönve segítségüket. Ezek privát levelezésben maradnak, nem kerülnek ki az internetre. Mert nem ez a céljuk.

Amikor az előadásaimhoz használom szakmai körökben, bizonyos problémák, jelenségek, élethelyzetek illusztrálására, újra zárt körben marad, és nem is  személyesen hozzájuk kötődik , hanem az ügyhöz. Ám minden szöveges leírásnál pontosabban mutatja a valós helyzetet.

Sokáig hezitáltam azon, a szegénységet mutató fotókból tegyek e fel a honlapunkra. Nem akartam afféle „szegény oldalt”. És tudtam azt is, sérti az önérzetüket, ha negatív élethelyzetben látják magukat, vagy a gyermekeiket. Éreztem, és mondták is, nem szeretik ezeket a fotókat látni. Megértem őket.

Most mégis azt gondolom, nem elég írni erről. Meg kell mutatni fotókon ezt a Magyarországot is. Muszáj. Hogy elhiggyék végre.

A honlapunkon új oldalt nyitunk hát. A problémát mutatva, több településről, inkább személy nélküli fotókkal, vagy nem felismerhető személyekkel. Igyekszünk majd ezután így is fotózni, ezzel a szemponttal. Mert úgy szeretnénk bemutatni  a problémát, hogy közben tiszteletben tartjuk a személyiségi jogait mindenkinek. Hogy ne lehessenek céltáblái azoknak, akiket csak a gyűlölet éltet.

Bízom benne, hogy így is érezhető lesz valami, beazonosítható gyerekek, személyek nélkül. A házaikban, tárgyaikban, utcáikban. Amit nézzenek úgy, hogy itt gyerekek nőnek fel. Gondolják végig, mivel töltődhetnek itt fel? Hogyan tudnak innen megfelelni az iskola elvárásainak? Talán jobban érezhető lesz, hogy nem jól van így. Jobban elhihető, mintha csak leírom.

Persze feltesszük a pozitív dolgokat is. A változásokat. Az örömöket. Folyamatosan töltjük fel a fotókat. Még éppen csak elkezdtük.

Szeretnék még hitelesebb képet adni a problémáról, és a munkánkról is. Talán ezek a galériák segítenek.

http://igazgyongy-alapitvany.hu/alapitvany/pillanatfelvetelek-az-alapitvany-munkajabol/