Amikor elkezdtük, nem néztünk mást, csak, hogy mi hiányzik. És sok minden hiányzott ahhoz, amit az ember a normális életről gondol. Nem lehetett elnézni ruhátlan gyereket, egy tányérból a földön kézzel evő kicsiket, nem lehetett bírni, hogy éhesek voltak, tetvesek, hogy semmijük sem volt. Adtunk hát, nemcsak azért, mert nem volt, hanem azért is, hogy elhiggyék, mi tényleg megérteni és segíteni szeretnénk.

Lassan ment. Aztán óvatosan kezdtük kialakítani az elvárások rendszerét. Most, hogy több faluban dolgozunk, most már igen erősen látszik, hogy ez ott működik jól, ahol lehetőségeket is tudunk nyújtani az aktivitás elvárásához. E nélkül csak a kérés marad, ők kérnek, mi adunk, és a helyzet nem változik.

A változás a lehetőségek mellett is csak  akkor lett erősebb, amikor a közösség a fejlődés egy bizonyos fokára eljutott. Amikor valami igazságérzet kezdett bennük működni. Hogy nem jól van az, hogy vannak, akik otthon ülnek, és nem tesznek semmit, hogy jobb legyen. Csak kérnek. De akarni nem akarnak. Leírtuk hát, mit tudunk adni, miben vagyunk képesek segíteni. Aztán közösen melléraktuk az elvárások rendszerét.

Az alapelv, hogy nem kötelező velünk együttműködni. De segíteni csak annak tudunk, aki nekünk is segít. A gyerekekért. A közösségért. Az élhetőbb faluért. A közösség kezdte megfogalmazni, hogy nem alanyi jogon járnak a dolgok. Feltárták, amiket mi is sejtettünk, hogy kik azok, akik továbbkereskednek a dolgokkal, amiket kapnak, milyen trükkökkel próbálnak minél többet kicsalni maguknak. Közösen gondolkodunk, hogy legyen tovább.

Lépésről lépésre haladunk. Hagyjuk, hogy maguk találják ki a megoldásokat. Lett hát, aki nyilvántartja a megjelenéseket a rendezvényeinken. Azokon, amelyeket nekik tartunk. Mert ők is látják, nem fair, ha még arra sem jönnek fel. Más, a bútor és háztartási eszközökről vezet nyilvántartást, vállalva, hogy ellenőrzi is a meglétét. Vannak holmik, amelyek alapítványi tulajdonban maradnak, a kályhák, mosógépek, centrifugák, hűtők, csak használatra kapják, ezek rögzítve vannak, de a közösség úgy véli, a használt bútorokra, tv-re is terjesszük ki a nyilvántartást, hogy igazságosabb legyen az elosztás, és vigyázzon rá jobban, akinek van. És főleg, hogy ne adja el.

Bevezettük azt is, a közösség kérésére, hogy minden csak a többiek előtt történjen. Ne legyenek sutyiban kért és kapott segítségek, mert ezek sokszor nem valós hiányokon alapulnak, hanem csak a kérésért, vagy a legegyszerűbb, erőfeszítés nélküli szükséglet kielégítésért történnek. Ám, ha a többiek is tudnak róla, már nem olyan kényelmes…így mindent csak ott vehetnek át, a helyi munkatársak és mások előtt, aláírva az átvételt. A használt ruháról, pelenkáról, és a gyógyszerről is.

Aztán, mindig volt olyan, aki nem jött fel az élelmiszer, vagy tisztítószer-adományozásra.  Hivatkozott betegségre, információhiányra, vagy egyszerűen csicskáztatott valakit, azt küldte érte, mert rangon alulinak érezte, hogy ott álljon a többivel a sorban, de ha nem kapott, mert mind szétosztottuk, hosszasan átkozódott, rohangálva, hol jelenthetne fel bennünket a rajta esett igazságtalanságért. Bevezettük hát, hogy aki nem jön fel, nem kap. Nem visszük a helyébe, csak a nagyon öregeknek, akiknél nyilvánvaló a mozgáskorlátozottság. És nem adjuk oda másnak, hogy vigye haza az otthon ülőknek.

Messziről indultunk. Nagyon messziről. De ma már mindig népesek a rendezvényeink, vannak segítők, akik pakolnak, takarítanak, vendégeket fogadnak, gyerekekre felügyelnek, és az önkéntes munkáért sem gúnyolják már egymást, hanem egyre többen természetesnek veszik. Persze ügyelünk, hogy akik aktívak, azok előnyt élvezzenek. A gyerekek a kirándulásban, az adományokban, a nem várt lehetőségekben. De talán fontosabb, hogy a hangulat más. Lassan feloszlik a gyanakvás, a veszekedések száma csökken, bekapcsolódnak a hímzésbe olyanok, akikről sosem gondoltuk, kibírják egymást az ősellenségek, egyre többen tudnak előre nézni.

Persze azért nem rózsaszín a kép. Mert nem mindenki akar. Még mindig van, akinél a változás átmeneti. Pl. az elsődleges elvárások egyikét, a környezet rendben tartását újra és újra elfelejti. Vele még mindig elölről kell kezdeni. Más, bár fennen hangoztatja, hogy ő mindenkinél jobban tudja, hogy kellene normálisan együtt élni, újra és újra keres valamit, amivel csak ártani akar. Főleg a gyerekeknek árt, mert olyanokkal jön, hogy a gyerekei fellépésért a cigánytáncon fellépti díjat kér (mert nyilván mi is halálra keressük magunkat az efféle produkciókkal) vagy, hogy nem engedi őket a tánccsoportba, mert ott romungrók is vannak, akik elveszik az oláhcigányok kultúráját. Árt, mert bomlasztja a közösséget, és elveszi a gyerekektől az utazás, kirándulás lehetőségét is.

De a többség halad. Mostanában, a faluban egy öreg nénihez többször is betörtek. Nem tudjuk ki. Most azt szeretném, ha ki tudnánk alakítani a közösségben egy figyelőszolgálatot. Hogy kiszorítsák, aki bűnöző. Mert már többször is bebizonyították, a közösség erősebb. Együtt erősebbek vagyunk. Ha van segítség, és van lehetőség, akkor nem a bűnözés erősödik. Ha van más alternatíva, akkor senki sem az öregasszony pár tyúkját, vagy kiló lisztjét akarja. Aki pedig akkor is azt, annak köztük, köztünk nincs helye.