Figyelem az egyházak és iskolák helyzetét, viszonyát.  Érdekesen alakul. A kormányváltásig, pár üdítő kivételtől eltekintve ( pl. a Don Bosco iskolák, melyek a kezdettől kifejezetten a perifériára szorultak egyházi iskolája volt) ezeket az iskolákat leginkább az elitoktatás jellemezte. Küzdöttek is eleget, mikor az iskola felújítási pályázatok közoktatási esélyegyenlőségi tervekhez kötődtek, és nekik is változtatniuk kellett, bár a program csak a tervig jutott, a megvalósítás, pláne az után követés már senki sem érdekelt. Sokan, sem az egyházi fenntartók, sem a tanárok, azt sem tudták mi az a HHH (halmozottan hátrányos helyzet). Ezekben az erős iskolákban meg sem fordultak effélék, szegény cigánygyerekek meg pláne nem.

Aztán jött a kormányváltás, és lett egyházi iskola sok, a problémásakat inkább az állami iskolában hagyva, már ahol volt legalább két iskola. Ahol nem, ott nem volt választás. Muszáj volt őket is. A cigányokat. Ám ekkora problémára nem voltak felkészülve.

Az egyházi szerepvállalásban egyre inkább felvetődött, hogy is van az, miszerint a szegények ügye a misszióké, a pasztorációké (ha valaki nem ismerné a fogalmat az „online hittanon” megnézheti), ott van a könyörületesség, a segíteni akarás, miközben az iskoláikban nincs helyük.

Úgy tűnik nekem, ebben még mindig nincsen rendben minden. A minap egy egyházi oktatási konferencián voltam. Sokféle egyház számolt be jó gyakorlatairól, ahol sikerrel küzdenek az esélyteremtésért. Az ember, ha nem ismerné a valós képet, azt hihetné, minden rendben van. Hogy az egyházi szerepbe, a biblia tanítása szerint belefér a szegények, romák oktatása is.

Csak ne tudná, ne látná az ember közben a szegregáló egyházi iskolákat. Amiket nem lehet takargatni. Mert ugyebár vannak. Sőt, van ahol még mindig tudatosan szerveződnek.

A megoldáskeresések sokfélék. Van, hogy vesznek fel egyet-kettőt közülük, de csak azért, hogy mutatni lehessen, vannak itt is. Van, ahol ténylegesen őszintén, hitelesen fordulnak a halmozottan hátrányos helyzetűek felé, küzdenek értük, tapasztalatok híján, de próbálják, mert érzik, mindkét félnek fontos a jelenlétük. Van, ahol azon dolgoznak, hogy  kitaláljanak valamit, ami indokolja a szegregációt. Vagy azt mondják, hogy nem igaz, meghazudtolják azt, aki kimondja.  Vagy elismerik, de úgy, hogy maximum egyetlen példa van, amiből nem lehet következtetéseket levonni, és fölösleges az emlegetése is, mert nem számottevő.

Ez történt itt is. Az előadásomban nem tudtam nem megemlíteni a konferencián az egyházi iskolák szegregáló tevékenységét. Mert úgy éreztem, hazug képet festünk, ha nem említjük meg itt is, bár tudtam, itt nyilván illetlen az emlegetése. De igyekeztem tényszerű lenni. Ebben is. A következő előadó, aki a reformátusokat képviselte, rögtön támadásba lendült. Lehangoló volt. Amúgy, talán ő volt a kakukktojás a rendezvényen, nem én, mert mindenkinek sikerült politikamentes előadást tartani, csak neki nem. És ennek ott nem volt helye.

Meglepett a zárszót tartó egyházi méltóság is. Mert ő abból az aspektusból közelített, hogy a szegregálás elfogadható. Mert sok pap áldásos tevékenysége igazolta már, hogy miután megtanulták ott, a szegrációban az elemi szabályokat, utána már mehetnek a többség közé. És nem kellene mindenféle „vad ideológiák mentén” integrált oktatást szervezni. Vad ideológiák?! Ez különösen hangzott…Szerinte azzal, hogy kimondjuk, nem lehet külön iskolában tanítani a cigányokat, azzal lenézzük őket, hogy még arra sem jók, hogy külön, a kultúrájuk szerint tanuljanak.

Elgondolkodtató volt. Olyan „csináljunk ideológiát a szegregációhoz” érzésem volt megint, mint sokszor már, mióta ezzel foglalkozom.

Azt hiszem, nagy itt is a zűrzavar. Azért a konferenciát tartó egyház püspöke a rendezvény vége előtt tett hozzászólásában megnyugtató volt. Jó volt hallgatni. Pláne a református előadó után. Mert ő higgadtan és körültekintően arról beszélt, hogy az egyházon belül is vannak mindenféle álláspontok. Mint a társadalomban. És nem támadni kellene egymást, hanem ami sikeres, azt átvenni.

Persze ehhez megint kellene egy biztos alap. Amiben egyetért mindenki, amire felfűzhető a továbblépések sorozata. Ami nem lehet más, csak az integráció elismerése az egyházakban is. Amiben megértik, hogy szegregált oktatásban elsajátíthatatlanok az együttélés szabályai. És ahol meg lehet tenni, mert sok iskola van, ott lépjék is meg. Van rá példa, épp a most regnáló párthoz kapcsolódó városban is, integrációs sikertörténetként emlegetve. Ahol lehetetlen, mert szegregálódott maga a település is, ott pedig dolgozzanak minden eszközzel azon, hogy az integráció áthassa a tevékenységüket. Mert csak így töltheti be funkcióját sikeresen az oktatás.

Igaz, ehhez át kellene gondolniuk sok mindent. A nagy múltú egyházi elitiskolák szerepét. Mert most olyan, mintha ezek mellett képződne egy egyházi másodvonal. A másodrangúak iskolájáé. De ez sehogy sem fér össze a biblia tanaival. És ennek az ellentmondásnak a feloldásáig nem lesz meggyőző a kép. Nem lesz hiteles. Még akkor sem, ha az egyházon belül vannak, akik azt bizonygatják, hogy az.