A két lány velem szemben ül a kora reggeli vonaton. Beszélgetnek. Iskoláról, pénzről, célokról. A beszélgetésükből kiveszem, hogy mindketten szakiskolába járnak, különböző településekre, csak az út egy részt töltik együtt. Szépek, csinosak, divatosak, már amennyire az olcsó kínai engedi.

– Ha nekem pénzem lenne, vennék két zacskó csipszet, két tábla Milka csokit, szotyit, mogyorót, meg olyan pirított izét, beülnék a suliba, és egész nap enném. – kezdi egyikük. –Ja, mi is ezt csináljuk. – tódítja a másik. –Én sosem tanulok délután. Nem őrültem meg, mikor mást is lehet csinálni…..De minek is az iskola? – mélázik a kérdésen. Én max. ott tanulok. Első órán a másodikra, másodikon a harmadikra. Tényleg, mondta a tanár a múltkor, miért nem figyelek? Mondom neki, nem látja, hogy tanulok?!

Röhögnek. Túl hangosan. – Örüljön, hogy bemegyek órára! – Nálunk meg nem lehet kimenni. – mondja a másik lány. – Ha napközben kimész, igazgatóit kapsz. Ha cigizni lógsz ki, csak osztályfőnökit. Tiszta hülyék. – Ja, nálunk is ez van. A múltkor is elmaradt a hatodik óránk, tényleg, már vagy két hónapja nincs is, a tanár meg úgy kísért ki minket a kapuig, mintha dedósok lennénk. Még, jó, hogy nem kellett egyszerre köszönni. – Azt hiszik, ha bent vagyunk, minden ok. Ezért zárják a kapukat. Pedig kit érdekel a tanulás? Bent is vannak helyek, ahol lóghatunk.

Aztán áttérnek a körömlakkszínek taglalására.

Valahol elvesztettük őket. És attól tartok már egy generációt. Nyilván nem akarom a szakiskolák nyakába varrni az egészet. Hiszen ők már tehetetlenek, valami hamarabb elkezdődött. Az általános iskolában, óvodában, a családban. Mindenki elfogadta, elkendőzte, elhallgatta, elhazudta, hogy túlélje őket. Nehezítette a helyzetet a szülők munkanélkülisége, a szegénység, és lassan kirajzolódott egy céltalan élet. Vagyis nem, nem céltalan az, csak nem olyan, amiben a tanulásnak, munkának szerepe van. Itt a pénz és a fogyasztás a szervező erő, legyen cigire, ruhára, körömlakkra, telefonra való. Mindenáron. Nincs, vagy nem érinti meg őket más, levehető minta.

„Ha nem hiszed el, hogy az életed ajándék, nézd meg jobban, hogy élnek anyádék” mondja a Tankcsapda, és így is van, így érzik, ezt látják. Ebben nőnek fel.

És lett  az iskola valami rajtuk kívül álló hülyeség, amit ki kell bírni, szerencsére már nem sokáig, csak két év, ha valaki bukott egyet általánosban, már csak egy, semmiség, hamar eltelik, és vége. Eltelik, túlélik. Mi is őket. Erre pedig úgy tűnik, mindenki berendezkedik. Gyerek és tanár egyaránt. És az ugye egyértelműsíthető, hogy itt a gyerek saját döntéséről van szó. Merthogy lehetősége lett volna. És a rendszer igazán nem tehet arról, ha valaki nem él ezzel….

A túlélés szemlélete pedig sok mindent megenged. Csúsztatást a tudásról, mentségekkel („úgyse lesz belőlük Einstein”, „ engem nem érdekel, mit csinálsz, csak ne zavarj, maradj csendben”, „én próbáltam, de ezekkel nem lehet…. engem normálisokra készítettek fel, nem ilyenekre”, „nem írom be hiányzónak, kinek van kedve utána adminisztrálni, jelenteni?”stb.).

A gyerekek pedig kiépítenek maguknak egy rendszert, amiben jól telik az idő, jobb esetben jól elvannak egymás közt, rosszabb esetben lekevernek egy pofont, ha a tanár szót emel a hangos zenehallgatásért az órán.

Nemrég valaki, aki közel van a döntésekhez, az előadásom után odajött hozzám, és azt kérdezte: ugye azt nem gondolom komolyan, hogy vannak még analfabéták Magyarországon?

Mondom, de igen, kapásból több 18 évest tudnék most is felsorolni. – De az hogy lehet!? -kérdezi.- Egy 18 évesnek már kétszer túl kellett esnie a kompetenciamérésen. Mondom, magántanulói jogviszonyból nincsen kompetenciamérés. – Nincsen? És hogyan lesz valakiből magántanuló?

Ordítanom kellett volna. De csak néztem. A helyzettel való szembenézés képessége eltűnt. Aki azt kihangosítja, hülyének nézik, vagy legalábbis kötözködőnek. Vagy „ballibának”, ahogy e címre sikerült nemrég szert tennem.