Újra és újra előjönnek a fogalmak. Jó lenne már tisztázni végre, mit akarunk tőlük. És azt is, ők mit szeretnének.

De egy helyben toporgunk, azt sem bírjuk eldönteni, mi a cigányság, próbálgatjuk a kategóriákat, nemzetiség, kisebbség, etnikum, szociális helyzettel meghatározható társadalmi csoport, vagy más?…És persze azt sem bírjuk kimondani, ki a cigány, az, aki magát annak vallja, vagy ha más mondja rá…. Miközben olyan helyzet teremtődött, hogy már nem szívesen vállalják fel, mert szitokszó lett, jobb, ha nem is tudja senki, még névváltoztatást is megér, eltitkolva sikeresebb lehet minden. Már aki olyan szerencsés, hogy a rasszjegyek nem látszanak. Vagy legalább nem annyira.

Volt, mikor bejegyeztük, iskolai naplóba, máshova, aztán nem, mert megkülönböztet, és az emberi jogokat sokak szerint így is tiszteletben kell tartani, miközben más meg úgy érzi, ezzel elvették tőlük a lehetőséget, hogy meghatározhassák önmagukat…. Van, aki a népszámlálásra hivatkozik, ha a számukat kell megmondani, más azt mondja, ott sem vallották be sokan és jóval többen vannak, mint a statisztika mondja.

Volt, hogy külön módszertant dolgozott ki az oktatás, rájuk, a cigányokra, aztán vissza az egész romapedagógia, volt, hogy az oktatási szegregáció felszámolásáért indult központi program, majd rendeződött ez is vissza, bizonygatva, hogy mégis jobb elkülönítve oktatni őket.

Volt hogy ki sem mondtuk, cigány, helyette hosszasan kerestük a megfelelő szavakat a közoktatás nyelvezetében, így lett a halmozottan hátrányos helyzetű meghatározás. És kerestük ezt máshol is, lett a cigánytelepből az udvariasabb szegregátum, de a tartalom ettől maradt.

Volt, hogy írtak róluk a tankönyvek, kirekesztően, megbélyegzően, ezeket aztán visszahívták, kitörölték a sorokat. Lett roma népismereti tananyag, ott, ahol volt IPR (integrációs pedagógiai program), nyilatkozott is róla pl. nemrég nyilvánosan a konyári pedagógus, hogy fél óra az egész kultúrájuk, minek rá egy tanév.

Miközben történészek, levéltárosok gyűjtöttek és gyűjtenek adatokat arról, hogyan voltak jelen a cigányok a magyar történelemben, kötetek, tanulmányok sora igazolja a tudományos tényeket. Részesei és elszenvedői voltak ők is a nagy nemzeti sorstragédiáknak. A magyar irodalom meghatározó regényeiben térnek vissza a cigányok figurái, jelezve azt is, az akkori korban hogyan éltek, hogy integrálódtak. És igen, irodalmuk is van, remek költők, írók és festőművészek teszik korántsem fél órássá azt a csodálatos tartalmat, ami fémjelzi a cigány kultúrát. A cigányzenészek világkarrierje nyilvánvaló. De az autentikus zene és tánc, jelenlétük a világzenében, a dzsesszben, mind érték, kulturális érték, ami cigány, miközben magyar és az emberi kultúra része is.

Az, hogy mégsem ez hangosodik ki, annak sok oka van. Nyilván, a cigánysorok végére ezekből a kulturális értékekből nem sok marad. Az előítéletek, sztereotípiák nem ezeket ismétlik, hanem mást. Azokról, akik a társadalom rájuk irányuló asszimilációs törekvéseiben furcsa csapdába szorultak, amiben a szegénység és a cigányság összeolvadt egy olyan valamivé, amiből nem lehet kitörni.

Persze, lehet azt mondani, hogy van már, akinek sikerült. Óriási dolog, hogy lett cigány értelmiség, aki vállalja a cigányságát. Lettek persze sokan, akik nem vállalják.

Sokakat megnyugtat ez a pár százalék. Miközben nem ők jelentenek gondot. Hanem az a hatalmas tömeg, akiből nem lett értelmiségi sem. Semmi sem. Akiből nem lehet. Akiket a most változó közoktatás a közismereti tárgyakat minimalizáló szakiskolákba rendez. Akikről nem akar tudomást szerezni a rendszer. Akiket még mindig csak meghatározni szeretnénk, eldönteni végre, mivégre vannak itt, honnan jöttek, akikről nincsen tudásunk, akiknek tudására nem vagyunk kíváncsiak. Akiket asszimilálni látnánk szívesen.

Persze értem én, nem egyszerű. Ha az lenne, már megoldódott volna. De talán évtizedek óta nem sikerül az elméleti kutatók róluk alkotott tudását a döntéshozók figyelmébe ajánlani, majd összehozni az elméletet a gyakorlattal. Alapokat lefektetni, amire aztán építhetünk. Nem kapkodni, egyszer így, majd az ellenkezőjét bizonygatva. És nem félrefordulva a valóságtól. Nem szőnyeg alá söpörve a problémákat, elhallgatva a sikertelenségeket.

A társadalmi problémák begyűrűznek az iskolába. A pedagógusok eszköztelenek. Tudják, mások, akik ott ülnek az osztályban szemben velük, mégis úgy csinálnak, mintha nem lennének azok. Nem beszélnek a cigányságról.  Nem segítenek értelmezni.

El kellene helyezni a témát az oktatásban. Hogy beszélhessenek róla. De másképp kellene ott, ahol az osztályban, iskolában nincsenek cigányok. És másképp ott, ahol vannak. És ott is, ahol csak cigányok vannak.

Persze ez nehéz lesz, a nagy központi egységesített oktatásban. Már, ha egyáltalán szóba kerülne ilyesmi. De attól tartok, nem fog. Sodródunk hát tovább az előítéletekkel, gondokkal, indulatokkal. Meddig?