Nehéz témát veszek most elő, de miután a személyes megtapasztalások, találkozások, beszélgetések azt mutatták, sok településen állt eddig is, és áll elő talán most is hasonló helyzet, így lassan már jelenség szinten értelmezhető lesz ez a leszakadó térségekben, ezért muszáj írnom róla. Mert valahogy része lett ez is a lecsúszásnak, olyan, mint sok más dolog, amit a rendszerváltás után pozitívumként éltünk meg, aztán később olyan problémákat gerjesztett, amivel nem tudunk megbirkózni. Persze lehetne, ha a negatív dolgokkal is szembe tudnánk nézni, és olyan rendszert működtetnénk, ami kiküszöböli ezeket a folyamatokat, melyek egyre mélyebbre sodornak mindent. Ilyen volt pl. a szabad iskolaválasztás is, a rendszerváltáskor micsoda öröm volt levetkőzni a kötelezőség kötelékét, és szülői döntésre bízni az iskola kiválasztását. Aztán kezdtek jelentkezni az oktatási szegregáció tünetei, a liberális kormányok idején még próbáltak rendszerszinten is tenni ellene, de aztán jött a másik irány, az egyházi iskolarendszer kiépítésével, és a szegregáció soha nem látott mértékben szakította ketté a társadalmat, a tudást megalapozó iskola szintjén. És mindegy a törvény, ami még törekedne valami integrációra, nincs betartva, és nem is érdekel senkit. Fogalmam sincs, valaha lesz-e ebben változás, nem sok esélyt látok. Így lett egy olyan demokratikus vívmányunk, ami a társadalmi szakadékot növeli, és egy ehhez igazodó, azt fenntartó, erősítő állami rendszer. 

Tovább olvasom

A héten volt a Széchenyi-emlékest, ahol az előadást én tarthattam. Megtisztelő volt a felkérés, főleg, hogy a témában 2016-ban Ferge Zsuzsa tartott itt előadást. A ppt-végén betettem egy diát róla is, hogy az emléke előtt tiszteleghessek. Sokat jelent nekem, hogy ismerhettem, megerősítéseket kaptam tőle mind szakmailag, mind emberileg.  Sokat veszítünk az ő generációjának halálával. Olyan történelmi időket éltek meg, olyan megtapasztalásokkal, és olyan életműveket alkottak, melyeknek az üzenetét újra és újra hangsúlyoznunk kell, mert ezek segítenek túlélni, továbblépni, és az értékteremtés mentén dolgozni tovább. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy ezekre figyeljünk, mint a percemberek napi hatalomért folytatott harcára, mert azokban már nem látható más, csak a szembehelyezkedés, a másik fél ellehetetlenítése, a mindenáron való felülkerekedés. És ebben már nincsenek tisztességes eszközök, mert egy tisztességtelen világban ezek nem szükségesek a harchoz.  Azt hiszem egyébként, hogy e miatt veszített el sokunkat (engem is) a politika, olyan reménytelennek érzem, hogy a szakmaiság újra meg tud jelenni ebben az egészben. És lassan nemcsak a szakmaiság elvesztését élem meg veszteségként, hanem azoknak az emberi értékeknek az eltűnését is, melyeknek meghatározónak kellene lennie a “köz”-ért végzett munkában. Valahogy úgy érzem, mintha a Ferge Zsuzsa kaliberű szakemberek elvesztésével temetnénk ezeket az értékeket is, folyamatosan. Mintha valahogy ők lettek volna ezeknek az őrzői, szimbólumai. Vagy csak az a helyzet, hogy nem látni az utánpótlást? Lenyomja a “korszellem”?

Tovább olvasom

Elolvastam most egy könyvet, Carol S. Dweck Szemléletváltás (a siker új pszichológiája) című könyvét (HVG könyvek). Arról szól, hogyan lehet a rögzült szemléletmódot fejlődési szemléletűre változtatni. Afféle önfejlesztés ez részemről (szeretem az ilyen könyveket, mert tükröt is tartanak), de én az olvasottakat nemcsak saját magamon belül, próbálom értelmezni, hanem abban a közegben is, ahol dolgozom. Vagyis, a társadalmi leszakadásban, generációs szegénységben élőknél. Mindig találok megerősítéseket is, gondolatokat, melyeket ösztönösen már értelmeztem, sokszor más kifejezésekkel, de tartalmilag azonos pontokat találok benne. Ezek nagyon jók nekem mindig, visszaigazolásként élem meg. És persze mindig kapok ezekből új szempontokat is, melyek mentén újra és újra átgondolhatom a munkám fókuszait. Persze nem lehet mindent egy az egyben értelmezni, ez egy amerikai pszichológiaprofesszor műve, nyilván az ottani példák nem a mienkkel azonos társadalmi közegben születtek. Más az iskolarendszerhez való viszony, az értékelési rendszer, az életstratégiák is más motivációkkal terveződnek. És nem a társadalmi leszakadásra fókuszál a könyv.

Tovább olvasom

Én is, mint szerintem sokan, nagy érdeklődéssel figyelem Steigervald Krisztián podcastjeit, amiben nagyon érzékletesen magyarázza el a generációk közötti viszonyulásbeli különbségeket. Több dolog is eszembe jutott már, ahogy hallgattam, többek között az is, mekkora felelőssége van a médiának abban, hogy ráirányítja a figyelmet olyan dolgokra, ami a mindennapokban jelen van az életünkben, folyamatos kihívást jelent, sok esetben frusztrációt okoz, és bele sem gondolunk a miértjeibe.  Ez a terület is hiánypótló volt a közbeszédben, tanulunk belőle, jobban értjük magunkat és a körülöttünk levőket is. Persze ehhez kell egy ilyen szakember is, mint Steigervald Krisztián, no meg egy olyan műsor, mint a Friderikusz podcast, ami kellő látogatottsága révén képes bevinni a témát vele a köztudatba, és menedzselni tovább.  Szóval lehetne így is működtetni a médiát, ennek értelme lenne, tudásbővítő funkcióval, ami sokat tehetne azért, hogy jobb legyen az emberek mentális állapota. Ettől azonban messze vagyunk, nem ez a cél, és ezért az eszköz sem ez. Nem magyarázó, közérthető, és az embereket a világ és önmaguk megértéséhez segítő előadásokat kell előtérbe helyezni, hanem a sok pénzért felépített, manipulatív, gyűlöletkeltő, a gondosan kiásott árkokat tovább mélyítő tartalmakat. És ez nem generációs meg nem értés most részemről. 

Tovább olvasom

Meg kell, hogy mondjam, nagyon nehezen élem meg azokat a folyamatokat, amelyek az oktatáspolitikában történnek az utóbbi időben. Olyan fókuszátrendeződések ezek, melyek gyökeresen ellentmondanak mindennek, amiért eddig dolgoztam, harcoltam.  Ami miatt én a pályán vagyok, az annak a vágya, ami az első pillanattól fontos volt nekem, mikor beléptem a tanterembe: a gyermekközpontúság, készségfejlesztés, a holisztikus szemlélet és esélyteremtés pedagógiai alapelveinek teljesítése.  Nos, ezek folyamatosan kikerültek a fókuszokból, nem érzem már ezt a rendszert gyermekközpontúnak, fontosabb helyette egy tekintélyelvű, kényszeresen nemzeti hangsúlyú valami, amiből teljesen kiveszett a gyerekek egyéni problémakezelése. Nincs szó szabad gondolkodásra nevelésről sem, a kétkedés képességének fejlesztéséről, a másként gondolkodás támogatásáról sem. Az ismeretátadás a lényeg, a lexikális tudás, és azok a készségek, melyek az életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlenek, pl. a szociális készségek, nem kerülnek elő. Az esélyteremtés lehetősége pedig végleg belevész a társadalom kasztosodását támogató oktatási rendszerbe. 

Tovább olvasom

Sokszor beszélgetünk egy-egy eset kapcsán, és nagyon sokszor azt érezzük, nem azonos következtetésekre jutunk, szakmai alapon sem, az intézményrendszerben dolgozókkal. Próbálom ezt mindig az ügy-kezelő szemlélettel magyarázni, a prevenció hiányával, de gyakran felmerül egy másik kérdés is: ez pedig a rendszerben dolgozók tudása, szemlélete, gyakorlata. Mikor egy-egy kérdést felvetek a facebookon, gyakran kapok utána olyan üzeneteket, hogy nemcsak a rendszerrel van a baj, hanem azokkal is, akik benne dolgoznak. Akik durvábban fogalmaznak, azt írják, szerintük nagyon sok, erre a munkára alkalmatlan személy dolgozik ma az intézményekben. 

Tovább olvasom

Mint minden mögött, amiről írok, ebben is rengeteg tanulás van a részemről. Eleinte (persze még a GDPR előtt) is megkérdeztem, megoszthatjuk-e a fotót, amit készítettem nyilvánosan, hiszen meg kell mutatnunk a szegénységet ahhoz, hogy segítséget kérhessünk.  Ezt akkoriban mindenki értette, nem is volt gond ebből. Később, ahogy maguk a támogatottak is egyre inkább jelen voltak az online térben, látták a fotókat, és elindult a cikizés, csúfolódás, a gyerekek és a felnőttek között is, óvatosabbak lettünk. Hiszen nem akartunk konfliktusokat gerjeszteni, volt e nélkül is elég. Aztán ott volt a közvélemény is, a maga előítéleteivel, és általában nem a szegénységet, hanem a rendetlenséget, a környezet ápolatlanságát vették le a fotókról információként, ami megint a negatív hatást gerjesztette, és ezt sem akartuk fokozni.  Szóval, elkezdtük másképp vinni a vizualizálást, gondosan válogatva a fotók között, kerülve a személyeket, stb. Az iskolai, tanodai, közösségi pozitív fotókkal nem volt baj sosem, persze ebben is mindent a GDPR szabályai szerint viszünk. 

Tovább olvasom

Úgy látszik, megkerülhetetlenül visszalépünk arra az útra, amit már egyszer sikerült elhagyni: a romapedagógiához. “A romapedagógia alapjai és az együttnevelés, felzárkóztatás szakmódszertana” tartalommal ajánlott a héten az oktatási rendszer továbbképzést, akkreditáltat. A szakma egy része sosem tudta ezt magáévá tenni, én sem tudom értelmezni. Megbélyegzőnek tartom, és alapjaiban elfogadhatatlannak. Ez ugyanis akkor állná meg a helyét, ha nemzetiségként tekintek a romákra, de akkor logikus lenne, hogy legyen minden nemzetiségre külön szakmódszertan, pl. német, szlovák, román, stb. Ami teljesen szakmaiatlan, ezt ugye azért mindenki el tudja fogadni, és több alapvető emberjogi kérdést is felvetne.  Akkor mi miatt kell külön szakmódszertan hozzájuk? Nyilván a szocializációs minták miatt, ezért tért vissza is, de akkor ezek szerint ennek etnikai meghatározottsága van? 

Tovább olvasom

Amikor megkezdtük ezt a munkát, még megvolt a fogalom is, és korábbról is voltak megtapasztalásaim arról, hogy része ez az emberekkel foglalkozó munkaterületek szakmaiságának.  Kutakodom egy ideje, hogy mikor tűnt el…. de nem tudom pontosan belőni. Tény, hogy ma már nyomokban sem látni, nemcsak a napi munkában nem találkozunk vele, de magával a szakkifejezéssel se nagyon. De vannak helyette történések. Tragikus esetek, melyek kihangosodnak (vannak persze, amelyek nem, vagy csak később), akkor pedig többnyire az érintettek személyes felelőssége körébe soroltatik a dolog, és ezzel el is van intézve. Minden lenyugszik, és minden marad a régiben. Aztán jönnek újra és újra az esetek. Számomra ezek azt jelzik, hogy az ügyszempontú megközelítés erősödik, az okokat pedig senki sem firtatja, merthogy abban már tetten érhető más is. És tulajdonképpen minden mindegy, a lényeg, hogy mindig a "célcsoport" a hibás. Mintha az intézményrendszernek feladata sem lenne a változások generálása, menedzselése.  A feladat pedig kimerül abban, hogy a rendszer létezik. Az, hogy a funkcióját mennyire tölti be, nem lényeges. Hiszen az a döntéshozók szerint, és sokszor úgy tűnik, a benne dolgozók szerint is betölti, csak ott vannak azok, akikkel csak a baj van, mert munkát adnak a rendszernek.

Tovább olvasom

Hogy mi az, ami érzelmileg legmegterhelőbb ebben a munkában? Számomra a gyerekek helyzete, élete, traumái…a megrendíthetetlen nyomorúság. És nemcsak számomra, azt hiszem, hanem a kollégáim számára is. Hiszen reggelente, a napindító megbeszéléseken, az előző napi tapasztalatokról beszámolva, mindig megtapasztalom ezt. És bármennyire igyekszünk, hogy pozitívan, mosolyogva kezdjünk a napnak, vannak történetek, amelyek ezt nem engedik. Ilyenkor külön erő kell ahhoz, hogy túllendüljünk a dolgon, és nekifogjunk a napnak. Sokszor nem is kell történet…csak egy-egy mondat, elszólás, ami mögött nekünk ott van maga a problémahalmaz, annak összes hatásával. Lehet, más túl is lépne rajta, de mi nem tudunk. Mert a mondatok mögé látunk. Ilyenkor mindig arra gondolok, mekkora szakadék van a társadalomban. Hogy jobban érthető legyen, írok egy példát. A sárga tus, amit használunk a suliban, valamilyen ok miatt egy idő után megbüdösödik. A minősége marad, csak büdös. Mindig mondjuk a gyerekeknek is, hogy ne lepődjenek meg, ez van, nem tudunk vele mit kezdeni. Az egyik kollégám meséli, hogy megszagolta egy tanítványunk, és megállapította: olyan szaga van, mint a döglött patkánynak.  Én nem tudom, milyen szaga lehet egy döglött patkánynak, és szerintem sokan szintén nem tudják. De ő tudja. Mert találkozik a helyzettel. Másik kollégám hozzáteszi, hogy nála pedig az egyik gyerek, aki szintén megszagolta, azt mondta, a szaga olyan, mint egy osztálytársának. Nem viccből mondta, nem is nevetett rajta senki, csak bólogattak. Hogy tényleg olyan. 

Tovább olvasom