Vendégeink, akik nem a gyerekek családjáig, hanem az iskoláig jutottak, és ott találkoztak velük, megint a szokásos mondattal jöttek: nem is látszik rajtuk, hogy annyira szegények.

Igen, első ránézésre biztosan nem. Talán épp ezért olyan megtévesztő ez az egész. Talán épp ezért lehet azt hinni, azt magyarázni sokaknak, hogy nincs, kamu az egész, mindenki remekül elvan, lenne munka, minden, saját döntéseik, lustaságuk az oka mindennek, meg persze a nyavalygás, a kunyerálás… Ja, még az is tetszik, mikor azt mondják: meg kell mutatni nekik, hogy mi a munka…mert nem tudják. (Nem tud nem eszembe jutni a közmunkatörténetem a havat az árokba belapátoló, majd onnan kilapátoló emberekről. Hogy megtudják, mi a munka….) Bezzeg, mondják azok, akik könnyen megítélnek mindent és mindenkit, bezzeg én, vagy az én családom, vagy az én szüleim, vagy az én szomszédom, az meg tud élni, mert nem büdös neki a munka, stb., stb…

Persze, biztosan van, akinek igen. Én is ismerek olyat. De jó lenne már egyszer megnézni az arányokat, ténylegesen. Hogy mondjuk egy faluban, hányan nem akarnak dolgozni. Azt hiszem, meglepődnének az általánosítók.

Ha az ember közelebb megy a problémához, nagyon szomorú képet kap. Nekem mindig jut ilyen, naponta nyomaszt a tehetetlenség, amikor képtelenség tenni bármit. Pedig próbálok. Mindent megpróbálok.

A történetek pedig nem e világiak. Valami régi kort idéznek, amikre az olvasmányainkból emlékezhetünk.

Ilyen a testvérek története is. Egyikük középiskolás. A másik még általánosba jár. A két iskola között van az ebédlő. A kisebbiknek ingyenes, mert igazoltan hátrányos helyzetű, a családi pótlék mellé a szociális járadék is nagy nehezen lett meg, a közmunka sem mindenkinek elérhető, de ezzel is a létminimum alatt élnek. Szóval, neki, a fiatalabbnak ingyenes az ebéd. De a nagyobbiknak már nem. Nem drága, mert kedvezményes az a középiskolában is, de az is sok ott, ahol semmi sincs.  A két gyerek leleményes. Összevárják egymást, és feleznek az ebéden. A kisebbik általában beéri a levessel. A nagyobbiknak meg ott a második. Megoldják, hogy mindketten egyenek. Legalább itt.

A férfi már a második alkalommal álldogál a folyosón, amikor délután végzek. Most bejött, be a tanterembe, a gyerekkel együtt. Valószínűtlenül magas, bár lehet, csak a mellette álló gyerek miatt tűnik annak, vagy, mert annyira lehajtja a fejét, kezében gyűrögeti a sapkáját, dzsekije a vállán szakadt, és egy kicsit kicsi is neki. Megvárja, míg csak mi maradunk a kollégámmal. Akkor kezdi. Lesütött szemmel. Hogy elvesztette egy hónapja a munkáját. Nem azért, mert rosszul csinálta, hanem mert nem ment már úgy a vállalkozónak sem. Bejelentkezett a munkaügyi központba, de nem kap semmit még…és alig tudják kihúzni addig, amíg kap. Mert abból, amit keresett, semmi tartalékuk nem volt. Keres ő munkát, bármit megcsinálna, neki mindegy, csak munka legyen, hogy el tudja tartani a családját. És el sem hisszük, hogy amikor a múlt héten a vajkrémet levittük hozzájuk, hogy milyen boldogok voltak…(rendszeresen tudunk az Élelmiszerbank közvetítésével majdnem lejáró szavatosságú élelmiszereket osztani a rászorulóknak)…- Köszönd csak meg, kislányom, szépen – érinti meg a gyerek vállát, aki rögtön engedelmeskedik.

Most sem kérne, de a gyereknek elszakadt a táskája, javíthatatlanul és hallotta, mi tudunk ilyenben is segíteni. Jól tanul a gyerek, másodikos még, ha tehetné, venne ő neki, mert megérdemelné, de most enni sincs mit.

Nem néz ránk, míg beszél, a padlót nézi, a gyerek is mereven réved maga elé, és mi is szemlesütve hallgatjuk már a kollégámmal, mert ezt nem lehet máshogy, nem lehet nézni, hogy felnőtt emberek szégyenkezve magyarázkodnak, és könyörögnek, ezt mutatva a gyereküknek, hogy így kell, köszönd meg előre a táskát is, szépen, mert látod, kapsz majd, megígérték.

Nem lehet bírni, hogy sokaknál ez most a szülői minta, a szégyenkezve magyarázkodás, és érzem a lassú mondatok mögött a kínt, ahogy napokig szenvedett tőle, hogy jöjjön, mert nem kért még sosem, ő nem olyan, de most rákényszerül.

Én látom, ahogy megtanulnak szegénynek lenni. A jövő zálogai. A gyerekek.