Mindig mondom, mintegy biztatásként, mindenkinek: ha egyszerű lenne, már rég megoldódott volna. De nem az.

Sokat keresem, mi a legnehezebb. A tudatlanság? A generációk óta átörökített nyomor furcsa viszonylatai? Az egységet sosem látott cigányság, amely képtelen közösségként működni? Az  állandóan visszatérő egyszerű, ám rémisztő erőfitogtatás?  A frázisokban élő identitás? Vagy talán mindez együtt? Hol lehet a megoldáshoz hozzákezdeni? És főleg, hogy lehet ismét újrakezdeni?

Mert néha az ember azt hiszi, már megy. Nyugalom van, akarat, szabályok közös kialakítása és betartása, ám elég egy családi ellentét, egy rosszul értelmezett pozícióharc, és borul minden, amiről az ember azt hitte, már nem borulhat. És megindul a rágalmazás, a hazugság, a tájékozatlan butaság, a követelőzés, az ultimátumok érthetetlen megszabása, a fenyegetőzés, olyan kötelezettségek emlegetése, ami sosem létezett.

Persze nem lep meg, az alatt a négy év alatt, mióta dolgozom a faluban, sokat megéltem már. Nem tudom a számát, hányszor jött a hír, hogy feljelentettek itt, ott, amott, mert nem úgy csinálom, ahogy szerintük jó. A segítő tevékenységet. De a tegnapi nap után, friss önkéntesünk is csak ingatta a fejét: -Hogy lehet ezt bírni? Én azt hittem, hálásak nektek! Elmosolyodtam. Itt ugyanis ezt a szót el kell felejteni. Aki hálát akar, annak nem ezzel a problémával kell foglalkoznia.

Az egyik legfontosabb dolog volt, amikor elkezdtem, hogy a szegregátumban ismeretlen és eleinte működésképtelen demokrácia szabályai szerint próbáljam. Hogy ne kívülről erőltessem rájuk a „tutit”, mint ahogy a legtöbb integrációs program működik, ne én szabjam meg a működést, hanem próbáljuk együtt, beemelve a még nem létező közösségi boldogulás szempontjait.

Lassan csiszolódott ez. Mert a bevontak szempontja mindig az volt, hogy nekik személy szerint legyen jó. A többi nem számít. Lassan találtuk meg azokat, akikkel a fő csapásirányok szerint el lehetett indulni. Persze, sok hibával. Mert nem vagyunk hibátlanok, pláne egy ilyen terepen, olyan szerepben, amiben még nem voltunk sosem, de a tévedések, újragondolások és újrakezdések menetében lassan haladt előre a dolog. Egyre jobban működött minden. Zökkenőmentesek lettek az élelemosztások, egyre többen értették meg, élni kell az általunk felkínált lehetőségekkel, amiket azért viszünk oda, hogy a tanult tehetetlenségükből kiléphessenek, és az otthon ülés helyet elindulhassanak az önfenntartásért, boldogulásért. A helyi segítők kommunikációja sokat változott, soha nem hitt lépéseket tettek végre egymás felé a faluban a cigányok és a nem cigányok is.

És most, támadások tüzében vagyunk újra. Mert van, akinek ez nem tetszik. Minden követ megmozgat hát, hogy eltávolítson bennünket. Rágalmaz, ostobaságokat magyaráz, hogy maga mellé állítson minél több embert a faluban. Azok pedig, akiknek sem tudásuk, sem kétkedésük nincs ebben, vakon elhiszik. Elfelejtve mindent, amivel segítettük őket, hazudva, hogy sosem kaptak semmit. És nem tudom megmagyarázni, hogy ez nem igaz, mert mi pontosan vezetünk mindent, és meg tudom mutatni egyénenként és családonként is, kit, mivel segítettünk. Meg sem hallják. Hiába mondom, hogy az évekkel ezelőtt a faluban forgatott, mára már elfeledett dokumentumfilm sosem kapott Oscar díjat, aminek a nyereményét nekik kellett volna adni…. vagy, hogy azért tudnék majd felvenni egy munkanélküli 20 évest közülük, mert most olyan pályázati lehetőség van, és ebbe nem fér bele a negyven éves, még, ha annak családja is van…. vagy, hogy a rendezvényekre nyert pályázatunk, mely sokmilliós csakugyan, ott olvasható a táblán a kultúrházban, az nem szétosztható az ott élők között, ráadásul az ő diktálásuk szerint, hanem abból vannak a heti rendezvények, kirándulások, internet, számítógépek, stb. Hogy nincs már az a minisztérium, ahová állítólag bizton feljelentettek, és onnan aztán majd kapok…. mert azt már biztosan nem úszom meg. És majd jól felírják az internetre a disznóságaimat.

Csak hallgatom, de mindez nem érdekel. Sokkal inkább az, hogy a lassan egyedül maradó azokkal is fenyegetőzik, akik nem akarnak mellé állni. Lassan csak az agresszió marad eszközeként. És nem akarom, hogy ezt alkalmazza.

Visszalépek hát. Kíváncsi is vagyok, hogy a közösség mennyire fejlődött már, képes e összefogni a támadónk ellen, a türelmes, hibákat is elkövető, de előre haladó munkánk mellé áll, vagy a jogcím nélküli feltételszabók mellé, akik azt szeretnék, hogy az ő szabályaik szerint történjen minden.

Ma eljuttattak hozzám a faluból egy listát.  Három család nem írta alá. A többi biztosított a bizalmáról, kérve, egyszer s mindenkorra zárjam ki azokat, akik mindig szítják a feszültséget.

Örülhetnék. Hogy elkezdett működni a falu. „Maga nem mehet el.”-mondják. „Maga már ide tartozik.” Sokan sírva hívnak, kérve, hogy nehogy abbahagyjuk. Mégsem örülök. Sajnálom azokat, akik ostobán még mindig nem nekünk hisznek, akik nem együttműködést, hanem a „nekünk jár” elve szerinti diktálást akarják, akik még mindig nem értenek ebből az egészből semmit.

Nem ezt szeretném kihangosítani. Nem ezt a hármat, hanem a többit. Mert nem ez a három család a jellemző. De hangosak, és az ilyenekre figyelők is ettől lesznek hangosak, igazolva a sztereotípiákat, hogy minden cigány ilyen, miközben én biztosan tudom, nem így van.

Talán ez a legnehezebb. Újra hinni, hogy sikerülhet, és lemondani azokról, akikkel nem lehet.