Vannak sokan, akiknek sorsa születésük pillanatában meghatároztatott. Akiknek az életét tehetetlenül nézi az ember, és tudja, pontosan tudja a jövőjét. A kiutat pedig nem látja. Ez az igazán bénító. Gyűlölöm ezt az érzést.

Beszélgetünk. Az apropóját az adta, fülembe jutott, a karácsonyi ajándék, amit neki is házhoz vittünk az ünnep előtt, nem jutott el hozzá. Kicsit hümmög, igen, hallotta, hogy az igazgyöngyös Jézuska járt náluk is, de nem kapta meg az ajándékot.

Próbálok tájékozódni, hogy van most, milyen viszonyok között kellene érzelmileg stabil alapot találnia a fejlődéshez, neki, a kis növésű tizenkétévesnek, akinek az élet már annyi terhet osztott. Már az is elég lenne, hogy pár éve meghalt az anyukája. A sors azonban ide-oda hányja, kapaszkodó pedig nincs. –  Nem lehet neked egyszerű – kezdem. Hallgat. Rajzolgatunk tovább. Tudom, nem kell faggatni. Rajzolva szeret beszélgetni. Akkor nem kell szembe nézni, zavarban lenni, a többiek is odébb ülnek, nem is hallja más. Színezgetünk hát csendben, együtt. Lassan elkezdi.

„Most a néninél vagyunk. A bátyám meg én. A néni lesz majd a gyámom is, lehet, márciusban majd kap már ránk családit is. Most még nem. Nem sok pénze van. Most főzött a hétvégén tésztát…. Nem tudom, ma mit főz. Mert most nincsen már pénzünk.

Apu nem ott lakik, mi a nénivel, az élettársával, meg a néni legkisebb gyerekével lakunk. Apu arrébb van, tetszik tudni, ott a romos ház utáni házban.. Huszonötezerért adták ki neki. Ma kellene kifizetni, ha nem tudja, elveszik a Simsonját. Oda kell adni. Utána elköltözik majd S.- ékhez. Oda nem jöhet, ahol mi vagyunk. Mindig veszekednek, ha ott van. Nem is férne. Ott egy kis konyha van, meg a nagy szoba, meg egy kicsi. Mi a kicsiben alszunk….van benne ágy, meg egy szekrény, meg egy nagy doboz. A néni férjének a cucca van benne, tetszik tudni, aki meghalt, és nem tudták azokat hova tenni. Kályha? Nem, ott nincs. Az a másik szobában van, onnan fűtjük ezt is, úgy, hogy nyitva van az ajtó. Fürdőszoba? Azt mondják volt, de lebontották. Lavórban mosdunk, de nem szoktunk minden nap.

A nővérem, az nincs itthon. Két, vagy három hónapja vették el tőle a kicsit, és elvitték állami gondozásba. Mert a gyerek apjával szétmentek. Aztán elkezdett S.- sel járni. De ő jobb, mint a gyerek apja volt…sokkal. Autója is van. Meg telefonja. A nővérem különben kint van Bécsben. S. testvérével, meg még egy lánnyal, de annak a nevét nem tudom. Mindenki azt mondja, kurválkodnak, de ő mondta, mikor itthon volt, hogy nem, csak táncolnak, meg vetkőznek….Hú, ha tetszene látni, milyen jól táncolnak…. Mikor hazajött, én nagyon haragudtam. Azt mondta, egymillió forintot hozott, annyit keresett. De nekünk a bátyámmal nem vett semmit. Az egészet odaadta S.-nek. Már visszamentek. Egy lakást bérelnek, és ott laknak.

Háromból bukok most. Nem szeretem a földrajzot. Vagyis inkább a tanárt nem szeretem. Most is azt mondta, beír még pár egyest, és akkor biztosan megbukok majd. Be is írta. De engem nem érdekel. El akartam menni másik iskolába, de nem lehet, azt mondják, oda már nem lehet amúgy se, mert jövőre be fogják zárni.

Nem tudom, hova lett az ajándékom. Nekem nem mondtak semmit. Csak utána hallottam, hogy voltak nálunk. Talán elvette valaki. Mi volt benne? Otthon nem kaptunk ajándékot. Nem volt rá pénze a néninek.

Hogy kellene e valami? Egy tornacipő. Mert csak ez a bakancsom van, és ebben nem lehet tornázni. És nincsen másik cipőm. Meg füzetem sincs. Kockás, meg vonalas kellene. Meg egy sima. És rajzlap. Most nem tud venni a néni, mert nincsen pénze.”

Közben elkészül a rajz is. Indul vissza a napközibe. Nézem a tollal rajzolt „tetkót” a kezén, és tudom, pontosan tudom, pár év, és ott lesz ő is S.-éknél, az életvitelszerűen bűnözésből élő családnál, ahol megtalálják majd a szerepét. Ahol az eddigi kis életében nélkülözött érzelmi stabilitást az erőszak fogja majd pótolni, ahol ettől érzi majd, valaki lehet ő is. Betagozódik oda, ahol a könnyű pénz, a bűnözés szervezi a viszonyokat, az életet. Ahonnan nincs kiút.

Miközben értelmes, ügyes, különleges gyerekként magában hordozta a lehetőséget egy élhetőbb életre, melytől hónapról-hónapra messzebb kerül, mert begyűri a nyomor, a kitaszítottság. Nézem, ahogy kimegy a teremből. Nézem, ahogy jár, ahogy a többiekhez szól. Még kicsit gyerek. De már csak nagyon kicsit.