Nagyon szeretnék egy jó új esztendőt. Vagy legalábbis jobbat, mint a 2012-es volt. Sok mindent szeretnék.

Szeretném biztonságban tudni a munkánkat. Hogy lássam, tudjuk e tovább vinni, amit megkezdtünk, és ne hónapra, hónapokra tervezhessek, hanem legalább egy évre. Hogy lássam, biztosan megmarad az iskolánk, és az alapítvány továbbviheti az oktatásra felfűzött esélyteremtő munkát. Jó lenne azt mondani a kollégáimnak, lesz állásuk tovább. A gyerekeknek, hogy lesz iskola. 2013 szeptemberében is. A családoknak, hogy maradunk még mellettük, és nem engedjük el a kezüket. Jó lenne nem a pályázatok bizonytalan és a problémákhoz nem illeszkedő forrásaira építeni. Ha lenne egy fix alap…..csak egy kis biztonságot szeretnék.

Szeretném, ha az oktatás esélyt adna mindenkinek. Az óvodától a felsőoktatásig. Ha nem úgy szerveződne, hogy a szegény maradjon esélytelenségben. Eleve elrendelt szegénységben. Nyomorúságban. Képzetlenségben.

Szabadságot szeretnék az oktatásban, hogy ne messziről utasítsanak, saját, korántsem biztos értéknek tekinthető fiatalkori, vagy családi megtapasztalásaikból, mi a jó ismeretanyag, módszertan mindenhol, mindenkinek. Jó lenne, ha az értékek, hangsúlyok megállapítása szakmai elvek szerint történne. Szakmaisággal, mentesen a politikától és az ideológiai kényszerektől. És jó lenne az is, ha kiszámítható lenne az oktatásirányítás. Ha nem döntenének túl gyorsan, majd cáfolnák másnap, kiállva az ellenkezője mellett is.

Jó lenne, ha a szakmai egyet nem értéstől nem ítéltetnénk rögtön az ellenség oldalára. Hiszen nem vagyunk ellenség. Csak másképp gondoljuk. Másképp tapasztaljuk. Másképp próbáljuk. Jó lenne, ha nem kellene félnem, ha ezt elmondom, vagy megírom. Ha nem kényszerülnék nehezen vállalható kompromisszumokra. Jó lenne, ha sokan el mernék mondani. Azok is, akik most félnek. Vagy már belefásultan teszik, amit kell, éppen csak, érdektelenül, boldogtalanul.

Szeretnék egy gyűlöletmentesebb évet. Olyat, amiben nem ítélnek sztereotípiák mentén emberekről, rétegekről. Olyat, amiben az érték fokmérője nem a vagyon. És a rasszizmus nem mélyíti tovább az amúgy is mélységekbe került helyzetet. Szeretnék magyar maradni, magyarkodás nélkül. Egyformán magyar az itt élő cigánnyal és a zsidóval is.

Szeretném, ha a megszorítások mellé lehetőségek is társulnának. Ha a törvények, rendeletek nem minősítenének és taszítanának még lejjebb családokat. Szeretnék nem félni a hidegtől, a gyerekszületéstől, a betegségtől, az élelemhiánytól, sötétségtől, élősködőktől, az erőszaktól, az iskolai lemorzsolódástól, a hivatali túlkapásoktól…. ami egyre jobban stresszeli a társadalom perifériájára szorultakat, és így engem is, aki segíteni szeretne rajtuk.

Mert tudom, biztosan tudom, lehetne másképp. Az elmúlt évünk, és a karácsonyunk a civilek odafordulásától volt működtethető, elviselhető. Támogatásuk ad erőt és lehetőséget most is. Mégis, szeretnék az államon belül is megmaradni. Hiszen állami feladatot látunk el. És annak állami támogatás kell. Most, az újév napján, több jókívánságot kaptam polgármesterektől, családsegítőktől, hivatali dolgozóktól. Olyanoktól, akiktől eddig sosem. Szeretném hinni, hogy jelzés ez arra, nekik is fontosak vagyunk azzal, amit teszünk, ahogy próbálkozunk harcolni ezzel az iszonyú problémával, a nyomorúsággal.

Azzal, amiről még mindig sokan azt gondolják, nincs is, hiszen ők nem látják, nem érzékelik, vagy legalábbis nem úgy, mint mi, közelről. Amit még mindig palástolnak, takargatnak, hangosítva a „minden jó és minden jó irányban halad” vonalát. Akik a problémákat kizárólag az érintettek személyes felelősségként tüntetik fel, megpróbálva saját felelősségükről elterelni a figyelmet.

Mi meg csak nézünk itt, értetlenül. Mert itt, közöttük, a leszakadók, az esélytelenül élők között nem tapasztalható a “minden jó”. És nem ezt mutatta az élelmiszerosztásért kígyózó tömeg sem a nagyvárosokban. Nem ezt látom a pedagógusok elbizonytalanodásában. Sem az alig fűtött, sötét házakban élő családoknál, gyerekeknél.  Az anyák szemében sem. És lassan a gyerekekében sem.

Szeretnék egy jobb évet. Csak egy kicsit biztonságosabbat. A gyerekek élethez való joga értelmében.

Most látom, túl sok ez…túl hosszú a listám. Ha választanom kellene, talán a nagy hibám, hogy túlságosan emocionális vagyok, az befolyásolna, és  a “kevesebb gyűlölet” lenne az első. És ehhez kapcsolódva több elfogadás, érzékenyebb odafigyelés.  A másik véleményének átgondolása. Mint ahogyan ez egy demokráciában természetes.