Nehéz összegezni ezt az évet. Főleg ami a sulinkat illeti. Az alapítványi fenntartású, alternatív módszereket alkalmazó és fejlesztő, művészeti képzést folytató, esélyteremtésre fókuszáló iskolánkét. Talán már a jelzők is mutatják, nem volt egyszerű évünk. Mert ezek az új oktatási rendszerben nem a zászlóra tűzött  fogalmak.

Az előző tanév még megvolt, a  már megszokott finanszírozási „éppen csak” menetében. Aztán jött a nyári pályázat, amibe nem fértünk be épp azzal, amiben talán a legjobbak vagyunk.  Majd a teljes csődhangulat után a támogatók odafordulása, a hihetetlen segíteni akarás, megerősítés, a média támogatottság szerencsére hamar visszaemelt minket a napi nehéz, de boldogságos munkába. Aztán mindennek hatására a miniszteri telefon, ami még az államon belül maradás lehetőségét is felvillantotta, bár várjuk még mindig annak realizálódását.

Ezek voltak az egyedi, felénk irányuló, pozitív hatások. De az általános intézkedések zűrzavara éppúgy hatott ránk is, egészen az év végéig, és fog tovább is, januártól. Most azt tudni, a tanév végéig, aug.31-ig kapunk finanszírozást, éppúgy a bérekre, mint az államosított önkormányzati iskolák. Ennek szempontjai, hogy milyen elvek szerint, hány főre, mennyire lesz ez a bérezés alkalmas az intézményi specifikumokra, és főleg, hogy mikorra tisztázódik ez le, az persze még bizonytalanságot fokozó, megválaszolatlan kérdés számomra. Persze jó lenne tudni, hiszen a fizetések, és járulékok utalását biztosan kellene látnunk januárban.

A sok kérdés mellett, jó lenne tudnunk pl. a bérleti díjakat is, az eddig megkötött szerződések az államosítással ugyanis érvényüket vesztik, és nem tudni, a kormányhivatalok erről hogyan vélekednek majd. A települések eddig ingyen a rendelkezésünkre bocsátották délutánonként az amúgy is fűtött és világított tantermeket, sőt, szeptembertől, látva a fennmaradásért folytatott küzdelmünket, még a székhelyünkön is elengedte az önkormányzat, az addig kirótt bérleti díjat. Mert mindenki fontosnak tartotta, hogy ott legyünk a településen, és nyújtsuk a művészeti képzés lehetőségét ott is, ahol ez egyébként a gyerekeknek elérhetetlen lenne. És tették ezt azért, mert tudják azt is, ennyi hátrányos helyzetű gyereknél nincs lehetőségünk a bérleti díjak fizetésére. Kérdés, hogy majd erről hogyan dönt az új felállás? Erről is központilag és egységesen? Mikor? Mi lesz, ha tavasszal olyan összeget mondanak, akár visszamenőleg is, amire nem vagyunk, nem lehetünk felkészülve?

Azt mondják persze, most nem érezni majd semmit. Változatlanul folyik majd minden tovább, csak épp a fizetések jönnek máshonnan. Nem tudom. Nagyon szeretném a költségvetésünket úgy tudni megcsinálni, hogy lássam honnan, mikor, mire számíthatunk. Most csak az „örökbefogadó” támogatókét tudom biztosan. A civilekét.

A következő tanévbe még bele sem gondolunk. Most is annyi a kérdőjel, annyi a bizonytalanság, az illeszkedés hiánya, hogy fogalmunk sincs semmiről. Persze furcsa ebben az egyetlen, már kötelező elemről gondoskodni: a névváltoztatásról. Az eddig kötelezően előírt Művészetoktatási Intézményt most, december 31-ig, Művészeti Iskolára kellett változtatni. Mintha ez lenne a legfontosabb. Azt sem tudjuk, miből és hogyan maradhatunk fenn, de a nevünket, azt meg kell változtatnunk.

Gondolhatnánk, ez talán jelentheti azt is, biztosan számol velünk az új rendszer, hiszen minek nevet változtatni ott, amit nem akarnak már, minek ott költség rá, bélyegzőcsere, stb., de sajnos ez nem erősít meg. Annyi minden volt már ebben az évben, biztos kijelentések, szóban is, írásban is, aminek aztán másnap az ellenkezőjét kellett magunkra vonatkoztatni, hogy nincs már bennünk hit és bizakodás a nyilatkozatok, utasítások tartalmára vonatkozóan, csak fájóan üres, örömtelen  kötelezettség.

Szerintem sokan ezért már nem is kapják fel a fejüket a pedagógusok közül semmire. Ez valahogy hozzájárul az „úgy sincs jelentősége semminek” érzéséhez. A vegetáláshoz. Azt gondolom, ez igazán káros. Mert az egzisztenciájában elbizonytalanított pedagógus, a tartalomban, módszertanban megkérdőjelezett oktatás, pl. a 60 órás tanfolyammal elsajátítható új tantárgy, az erkölcstan, és a többi dolog, aminek nem látható az indoka, célja, értelme, hatása, gyakorlati hasznosulása, az nem ad biztos alapot ahhoz, hogy a gyerekek elé odaállhassunk. Pedig ott, előttük, a legfontosabb a hitelesség. A bizalom. Az öröm.

Valahol egyszer azt olvastam, a pedagógus az „örülős szemével” tud hatni leginkább a gyerekre. Nem tudom, sikerült e palástolnunk előttük ezt az évet. Nem volt egyszerű, de igyekeztünk. Csak belül változik valami. Lassan, alattomosan lesz úrrá belül bennünk a bizonytalanság és a kétségbeesés.