Sok rossz van mostanában a világban. De vannak jó dolgok is. Talán furcsa ezt pont tőlem hallani, aki egy leszakadt réteg esélyteremtésén dolgozik, de így érzem.

Rossz nyilván ez a többszintű küzdelem, aminek minden szintje konfliktusokkal terhelt, hiszen harcolunk a családokkal, hogy a generációk óta kialakult beidegződéseket átformáljuk olyanná, ami a megváltozott világhoz jobban illeszkedik, és az intézményekkel, akik még mindig görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy a tekintélyelvű módszerek eredményre vihetnek. Teszik ezt a nélkül, hogy meg akarnák érteni őket, próbálják rájuk kényszeríteni azt a szabályt, melyhez azonban nem társítanak lehetőségeket, csak kötelezettségeket.  Persze nem tehetnek mást, hiszen őket a harmadik szint, a döntéshozók szintje vezérli, és ami ott üzenet, az sokszorosan felerősödve jogosít fel itt, szorítva őket ki mindenből, bűnbakká minősítve mindannyiukat, kivétel nélkül.  Ezt pedig kihangosítja az a réteg, aki meggyőzhetetlenül sodorja a helyzetet valami olyan felé, amiről azt hittük, nem történhet meg többé.

De jó is van. A családokkal elindult folyamatok egyre pozitívabbak. Ahol már lehetőséget is tudunk adni a munkára, elmozdulásra, ott megindultak a dolgok. Ennek örömét együtt éljük át, erőt adva egymásnak. Az intézményrendszerrel is egyre jobb a viszony, bár itt lassabban tudunk eredményt felmutatni, elfogadtatni a „lehetne másképp” gondolatát, főleg most, amikor jó ideje az átalakulások miatt mindenki az egzisztenciáját félti. Megértjük őket, hisz tényleg nehéz így, ezt mi is a saját bőrünkön érezzük. És, ha még nem is realizálódott, de döntéshozói szintről is kaptunk pozitív jelzést, ami a munkánk folytatására némi reményt adhat.

Az igazi öröm azonban az a szeretet, odafordulás, amit most, karácsony előtt  megtapasztalhattunk. Évek óta érezzük, hogy egyre több a segíteni akarás. Egyre több ember gondolja azt, nem jól van így, ahogy alakulnak a dolgok. Velünk együtt tudják, hogy a gyerekek nem tehetnek semmiről. Sem gazdasági válságról, sem politikai helyzetről, sem a terjedő gyűlöletről, kirekesztésről. Mert a gyerekek csak egyet akarnak: gyereknek lenni. Örülni, csodálkozni, mesékben hinni. És a világnak nincs joga ezt elvenni tőlük. Senkinek sincs joga ehhez.

Jöttek hát cégek, akik adományokat gyűjtöttek a munkatársaik körében. Mások az üzletfeleik megajándékozása helyett egy gyerekrajzos képeslapot küldtek karácsonyra, és az ajándékra fordítandó pénzt a társadalmi szerepvállalásra tették fel, és a mi munkánkat támogatták vele. Pedagógusok, akik az ország szerencsésebb felén azt gondolták, hogy azoknak a gyerekeknek is meg kell ismernie ezt, akiket ők tanítanak, segítve azokat, akiknek mindenből kevesebb jut. Főleg lehetőségből. Ők is gyűjtöttek. Meg baráti társaságok, közösségek, akik tűzifát, cipősdobozos ajándékokat, vagy éppen filmvetítést hoztak. Naponta kaptunk postán is csomagokat, magánemberektől. Ismerősöktől, akik rendszeresen segítenek minket, és ismeretlenektől, akikkel sosem váltottunk emailt sem. De hallottak, tudnak rólunk, és segíteni akartak. Legalább karácsonykor.

Voltak közöttük olyanok, akiknek van. Fölösleg is. És olyanok is, akik maguk is nagyon beosztják, ami jut, mégis szorítottak kicsit ki belőle, mert tudják, van, akinek még nehezebb. Ki használt ruhával, ki játékkal, könyvvel, ki szaloncukorral, csokival, élelmiszerrel, ki pénzadománnyal segített, ránk bízva, hogy vegyük azt rajta, ami a legszükségesebb. Hogy az ünnepen mindenki boldog legyen. Vagy legalább egy kicsivel boldogabb, mint máskor.

És jöttek is, volt, hogy naponta három különböző helyről érkeztek vendégek, heteken át pakoltunk, csomagoltunk, szortíroztunk. Több mint 600 gyerekhez mehetett így el általunk a Jézuska, olyan családokhoz, akiknél a karácsony olyan lett volna e nélkül, mint a többi nap, üres asztallal, alig fűtött szobával, játékok, csoki, ajándék nélkül.

Az adományokból itt tizenhárom faluban jutott. És egyet felvettünk még, ahová még senki sem vitt a rászorulóknak. Nem láttuk, csak hallottuk, hogy torokszorító jelenetek voltak a használt ruhák szétosztásánál. Amikor szóltunk, hogy jut nekik is, nagyon boldogan jöttek be a gyerekeknek szánt ajándékokért. Valamennyit “spájzoltunk” is az adományokból. Mert tapasztalatból tudjuk, a január hosszú lesz, nagyon, és a hideg csak nehezíteni fog a helyzeten.

Pénteken késő estig csináltuk. Novembertől. A legtöbb hétvégén is. Nem bírtam még mindenkinek visszajelezni, akiknek tudom az emailcímét. Egyszerűen nem bírtam idővel, erővel. De pótolni fogom majd. Mert tudom, fontos a visszacsatolás. Mindenkinek.

Ma még jó néhány sms, telefon jött. Akik nem értik meg, hogy mi is emberek vagyunk, ennyit bírtunk, vagy nem tudják elfogadni, hogy mi nem ítéltük meg annyira rászorulóknak őket, mint a többit. Átkozódnak, fenyegetőznek. De nem miattuk izgatom magam. Hanem azok miatt, akiket nem tudtunk elérni. Azok miatt  pl. akik levélben kerestek meg az ország különböző pontjairól, segítséget kérve. Csak remélni tudom, hogy más szervezetek elérték őket is. Vagy azok miatt a gyerekek miatt, akik itt vannak még, a környező falvakban, de nem bírtuk elérni őket, akármennyit dolgoztunk is.

Próbálom ezt elhessegetni magamtól, de nem megy. Nem tudom, mikor veszítettem el a boldog hátradőlés képességét, hogy megelégedetten tudjak visszanézni arra, amit végeztünk. Mindig az nyomaszt, amit nem sikerült megoldani, ahol nem sikerült segíteni. A probléma nem ereszt. A markában tart, újra és újra, mutatja az erejét, jelzi, hogy legyűr. Hogy ő az erősebb.

Azért most mégis örülök. Mert egyre többen állnak mellénk, és szeretetükkel, figyelmükkel erőt adnak nekem is. Bizonyítják, hogy nem olyan rossz a világ. Hogy a jók többen vannak. És ez fényesebbé teszi a karácsonyt mindenhol. Náluk is, és ott is, ahová szeretetüket küldték. Köszönöm mindenkinek. A rászorulók nevében is.

Már befejeztem az írást. Épp fel akartam tenni, de ezt most kaptam.  Muszáj idetennem a végére. Úgy, ahogy írták. Mert nemcsak nekem szól, hanem minden segítő embernek.

“kívánunk az urtol áldot örömteli ünnepeket. és minden kolegájának és mindenkinek köszönjük a munkájukat amit tetek értünk.”