Beszélünk róla, dolgozunk benne, érte, mégsem megy úgy, ahogy kellene. Az integráció döcög. Szerintem inkább csak papíron létezik, a pályázati beszámolók szintjén, az iskolák integrációs pedagógiai programjainak beszámolóiban. Az oktatásban még felbukkan a fogalom, a munkaerőpiacon, a települések életében már ritkán.

Igaz, ha gyerekkorban nem megy, logikus, hogy felnőttkorban még kevésbé.

Nemrég, egy konferencián azt mondtam, hogy a cigányok zöme ma Magyarországon nem integrálódni akar, hanem asszimilálódni. Azt akarják, hogy a többség ne vehesse észre rajtuk a cigányságukat. Nemrég beszéltem egy asszonnyal, aki nem tagadta, hogy cigány, de azt mondta, ő már nem olyan, mert ő már úgy él, mint a „magyarok”. És nem tagadja a cigányságát, de nem is hangoztatja. Mert ő már inkább a „magyarokhoz” húz. Mint egy fejlődési folyamatot, úgy mutatta be a saját életét, értékrendjét. Hogy eleinte még cigány volt, de most már inkább magyar. Vagy legalábbis annak akar látszani. Beolvadni szeretne. Furcsa volt hallgatni. És nem először hallottam tőlük ilyet.

A továbbtanuló gyerekek szinte kivétel nélkül úgy nyilatkoznak, hogy inkább letagadják a cigányságukat az új közösségben, amíg csak tehetik. Ez nyilván a többségi társadalom elutasító, kirekesztő szerepe miatt van így. Amit erősít a média, a szélsőséges nézetek, sztereotípiák kihangosításával, és gyakran a politikusok is, a megjegyzéseikkel, vagy utalásaikkal. Mert ahol a cigány szitokszó, ott nem lehet büszkének lenni rá.

Akkor, ott, a konferencián egy roma értelmiségi reagálása megcáfolni igyekezett engem, hogy ők igenis cigányként akarnak élni, büszkén, de ebből csak azt a következtetést vontam le, hogy lehet, ahol ő él, ott ez büszkén kimondható, ahol én élek, ott nem ezt tapasztalom. És meg sem tudom jósolni, mikor változik majd a helyzet.

Egy másik helyen is beszéltem erről. Ott egy hozzászóló azt mondta, összehasonlítást téve más nemzetiségek helyzetével, akik itt élnek, hogy az identitás vállalása magánügy. És ha valaki asszimilálódni akar, tegye. Szerinte természetes, hogy bele akarnak olvadni abba a közegbe, ahol élnek, és nem „mások” akarnak lenni.

Sokat töröm a fejem ezen. Hogy mi lenne a legjobb. Azt világosan látom, hogy mindenki az asszimilálódásukat akarja. Persze csinálunk látszatprogramokat, amitől azt mutatjuk, hogy nem. Nehéz megtalálni, mi a jó út. Hiszen nyilvánvaló, hogy a többségi társadalom szabályaihoz alkalmazkodniuk kell, kommunikációban, életvitelben. És az is, hogy a kultúrájukat, táncukat, zenéjüket, meséiket, öltözködésüket, másságukat kifejező dolgaikat meg kell őrizniük, hogy ebből építkezhessenek.

De azt is látom, hogy ez nem elég. Ez nem ad elég alapot az integrációhoz. Legalábbis a minőségi integrációhoz nem.

Azt hiszem, ahhoz más kellene. Elfogadás, értékkeresés. Egymásban. Le kellene hántani a nyomorúságot a cigány identitásról. Megkeresni az emberi értékeket. Amelyek jelen vannak mindenkiben, függetlenül attól, cigány, vagy nem cigány az illető. Mert az emberi értékekben benne van a másság is. Hiszen mindannyian megismételhetetlenül mások vagyunk.

Persze látom azt is, hogy sokszor maguk a cigányok is az elfogadás ellen dolgoznak. Nemrég Pestre utaztam, és az állomáson várva látom, hogy a bent álló vonatról leszállítanak egy párt. Azt hiszem nem volt jegyük. A férfi ordítva szitkozódott, mocskos szavakkal vádolta a kalauzt, berúgta az állomás ajtaját, és kiabálva vonult végig előttünk. A szeme villogott, látszott, azt keresi, hátha valaki megszólítja. Az asszony zavartan vigyorogva ment utána, érezte, ciki a helyzet, de nem csitította, nem merte. Mikor kimentek végre, mindenki fellélegzett. Igen, ilyen is van. Ezt kár lenne tagadni. Sokan aztán eddig látnak, és nem tovább. Ebből levonják a következtetéseket, és kialakítják a megingathatatlan véleményeket.

Pedig én tudom, hogy ebből nem szabad általánosítani. Jól emlékszem a falura, amikor elkezdtük. Az agresszív jelenetek mindennaposak voltak. Egymással, és velünk is. A türelmes jelenlét, a segítő alapállás lassan, de biztosan szorítja vissza azokat a jelenségeket, amelyek gátjai az integrációnak. Azt hiszem, az alap, hogy mi a cigányságukat természetes tényként kezeljük, nem „átmeneti állapotként”, amiből majd, megfelelő hatással „fejlődhetnek”.

És velük lassan eljutunk oda, hogy megláthassuk az emberi értékeket. És ők is képesek már megmutatni azokat. Cigányként.

Szeretem mostanában őket nézni. Nem szólni, csak leülni, és nézni, ahogy a közösségben működnek. Figyelni őket, hogy szólnak egymáshoz. Ahogy megbirkóznak a nehézségekkel. Mostanában sok dologgal megörvendeztettek. Szervezésekkel, mondatokkal, ötletekkel, odafordulásokkal, munkákkal. Mosolyokkal. Azzal, hogy egymás felé is lépéseket tesznek, és a „magyarok” felé is. És a „magyarok” is feléjük. Mert már érzékelhető a kölcsönösség. Persze sok megerősítés kell még, hogy megszilárduljon. Hogy a látszat-integráció minőségi integrációra váltson. Itt, ebben a kis közösségben. A nagyobbakkal még több munka lesz.