Érdekes a karácsonyra készülődés azoknál a gyerekeknél, ahol az ünnephez nem tud kapcsolódni az ajándékvárás izgalma, a karácsonyi sültek illata, vagy a szaloncukrokkal feldíszített karácsonyfa. Érdekes és szomorú.

Bár az ünnepvárás előtt már érzékeljük ezt. A múltkor, még a havazás előtt rajzoltunk a gyerekekkel. Meséltem nekik a hópihék táncáról, és megsúgtam közben, hogy megfigyeltem már, ha szép képek készülnek a hóról, itt, a suliban, akkor mindig nagyon hamar leesik a hó is. Lehet, a rajzok csalogatják elő…. A jóslásomat a szokásos elgondolkodó tekintetek fogadták, majd láttam, az egyik kislány megborzongott. –Te nem szereted a havat? –kérdeztem. – Nem. Nem szeretem. – hangzott a válasz.- Azért nem, mert hideg van. És mindig fázom. Ahogy lenéztem a cipőjére, nem csodálkoztam. Az inkább nyárra való vékonyka sportcipőben tényleg fázhat.

Amikor leesik a hó, akkor mindig  meglendülnek a visszahívós sms-ek, a kabát, nadrág, cipő sok helyen hiányzik. Sok gyerek ébred reggel úgy, hogy hideg a szoba…és a kémények a legtöbb helyen csak este kezdenek el füstölni. Amikor megint kerül egy ölnyi vékony fa. Gyakran indulnak a tanáraink ilyenkor úgy a telephelyeinkre, hogy az autókban a festékek, rajzlapok mellett csizmák, kabátok is lapulnak, és akinek szemmel láthatóan nagyon nem a hideghez való a ruhája, cipője, arra ott,  óra után ráadják.

Megfigyeltem már azt is, hogy ahol ezek a gyerekek laknak, azokban a szegregátumokban sosem állnak hóemberek a házak mellett. És nem látok hógolyózó, szánkózó gyerekeket sem. A tél örömeit nem élik meg. Nagyon nem. Mert ha hideg van, és  nincs megfelelő cipő, kabát, kesztyű, és a ház belül sem túl meleg, nos, ott nem kívánkoznak ki a hóba hancúrozni a gyerekek.

Az utolsó két hét nálunk már az ünnepi készülődés jegyében telik. Rajzolunk a Szent Családról, a Karácsonyról, a Szentestéről. Vagy csillogó ablakdíszeket készítünk, színes mécsestartókat, és persze befejezésképp, az utolsó órán mézest sütünk. Amit haza lehet vinni. Bár gyakran hamarabb elfogy. Még az iskolában. Karácsonyi dalokat hallgatunk, éneklünk. Próbáljuk ráhangolni őket a szeretetre, a várakozásra, ígérve, az alapítvány minden jó gyereknek eljuttat valami meglepit a Jézuskától.

Most a karácsonyi angyalokkal foglalkoztunk. Az egyik kislány ablakban kukucskáló gyerekeket rajzolt. Az ablakon kívül angyalok röpködtek. Amikor a színezésre került a sor, megint előjött a bőrszín kérdése. Mert azt világosan látja már, hogy a rózsaszín, az nem az igazi bőrszín…. Nyúl is a barna után, és ügyesen satírozza össze a két árnyalatot a gyerekek arcán. Az angyaloknál azonban megakad.

– Vannak cigány angyalok is?- néz rám. – Biztosan. – mondom. – Miért ne lennének? Közben eszembe jut egyikük pár évvel ezelőtti díjnyertes pályamunkája, mikor a huszárok ábrázolása volt a téma, és ő egy barna bőrű huszárt rajzolt…és címként pont egy ilyen kérdését adtuk neki: „Nem tudom, a huszárok között voltak e cigányok? Szerintem igen.”

Többen odafigyelnek, aztán véleményt mondanak. Többségük szerint az nem lehet. Az angyalok nem lehetnek cigányok. Végül mind beszínezi rózsaszínnel.

Az előző évekhez képest, talán már kicsit jobban várják az ünnepet. Érdeklődnek utána. Hála a ránk figyelő, kedves embereknek, és a cégeknek, akik társadalmi szerepvállalása felénk fordul, már készítjük a csomagokat. Bízunk benne, hogy sikerül majd sokuknak szeretetet, örömöt adni. Ami a másik világból jön. Amitől nagyon távol vannak. Abból a világból, aminek ők nem a részesei. Akiknek az angyalai nem lehetnek az ő világuk angyalai. De a karácsonykor onnan áradó szeretet talán közelebb hozza őket. Amit egyszer majd viszonozni is képesek lesznek.