Sosem gondoltam, hogy ilyen sikeres lesz. Bár még nem lehetünk biztosak a fenntarthatóságban, de úgy tűnik, jó úton haladunk. Persze tudom, ebben benne van sokak szeretete, az, hogy ismernek bennünket, támogatnak, ezzel is, ha kell, a hímzett-varrott termékeink megvásárlásával.

Azt az elején tudtam, hogy olyanokat kell készítenünk, amit nem szánalomból vesznek meg az emberek. Hogy szépnek kell lennie, bájosnak, használhatónak, és a dolog szociális üzenete, mármint, hogy készítőik olyan családok, akiknek esélyük, lehetőségük sincsen munkára, továbblépésre, csak plusz adalék lehet. Tudtam, hogy a segítségnyújtás örömét meg kell előznie az esztétikai minőség iránt érzett jó érzésnek. Mert csak így lesz fenntartható a dolog.

Ennek jegyében igyekszünk tökéletesíteni a termékeket, van, ami már hibátlan, és van, amin még érzik a csetlés-botlás, de egyre szebbek, egyre precízebbek a munkák, egyre hozzáértőbbek az asszonyok. Mert tanulnak. Dolgozni, együttműködni, megbirkózni a nehézségekkel.

Sokan érdeklődnek ez iránt a projektünk iránt is, van, aki szeretne bekapcsolódni, máshol pedig ugyanezt szeretnék csinálni. De az ötlet, hogy a gyerekeik rajzát hímezzék ki, azt hiszem, csak itt állhat meg, nálunk, ebben a rendszerben. Mégis, az adaptálhatóság miatt próbáljuk átgondolni a siker okait. Hátha tudnánk adni egy olyan vázat, lépéssort, amivel máshol, más ötlettel, egy hasonlóan sikeres és fejlesztő, az integrációt segítő munka beindítható lehet.

Ahogy ezen gondolkodtunk, érdekes megállapításra jutottunk. Talán az egésznek az innovációja épp itt, ezen a ponton ragadható meg.

Az iskolai integrációs programokban a szülők bevonása általában pont fordítva történik. Azok az iskolák, akik ezt teszik, fennen hangoztatják, micsoda siker, hogy behívják a szülőket az iskolába, és ott tanítanak ők a gyerekeknek kosarat fonni, vagy bodagot sütni, esetleg mesét mondanak, vagy táncot mutatnak be. Ezek mögött az a cél van, hogy kulturális megerősítést adjanak a hovatartozásról, és persze valamiféle partneri szintű együttműködést is reprezentáljanak a szülők és az iskola között. Ja, és persze, hogy megmutassák a többségi csoportoknak a roma kultúra értékeit, erősítve az elfogadást. Ezekkel a kulcsfogalmakkal lehet sikeres pályázatokat írni az efféle projektekre. Évtizedek óta mennek ezek a programok, mégsem érzem, hogy változna valami.

Talán azért nem, mert a kosárfonás tudása, vagy a bodag sütése  nem ennek a világnak szól, hanem valamiféle romantikus érzés fenntartására törekszik, amit a régi cigány mesterségek, a régi cigány életérzés iránt táplálunk, amikor még minden jó volt, vagy legalábbis jobb, és aminek ma már egyre kevesebb súlya van. Mégis, görcsösen fogjuk ezt a szálat, mint a cigányok integrációjának egyetlen üdvözítő útját.

Persze nem azt mondom, hogy ez értelmetlen. Lehet része ez az integrációnak, egy erősítő, támogató, kultúra-átmentő eleme, de abban biztos vagyok, hogy ez így, önmagában nem visz előre.

A Szuno programunk a „tanítást” egy olyan alapból indítja, ami a korszerű pedagógia eszközeivel a lehető legmagasabb szintű kreativitást hozza ki abból, akivel dolgozunk, a gyerekből. Olyan gyerekrajzok készülnek a művészeti oktatás során, amelyek a vizuális kommunikáció magas szintjén készült önkifejezések, azzal a  gyermeki bájjal, ami plusz érzelmi töltést ad az egésznek, és melyek közléseiben az identitás természetes egyszerűséggel jelenik meg.

Ezt, a biztosan sikert hozó rajzot kezdte az anyuka, lánytestvér, nagymama megtanulni kihímezni, kezdetben nem várva tőle semmit, csak egy más eszközzel történő reprodukálást. Olyan hímzések készültek, melyek képesek voltak megmutatni azokat az értékeket, melyek a rajzokon megvoltak, amelyek ilyen szempontból elronthatatlanok voltak, miközben észrevétlenül hívta életre a hímzőben is a kreativitást, mely eltűnt belőlük valamikor az oktatási rendszer kudarcos útvesztőjében, és kezdték átírni, átszínezni azokat. Nem vártunk el tőlük rajzolást, komponálást, a gyerek azt megtette ott, az órán, a megfelelő pedagógiai eszközök hatására, de a hímzés során ők is óhatatlanul alkotni kezdtek, a reprodukálás keretein belül, a formák adta biztonságban.

Ha nekik kell rajzolni, megmaradunk a sztereotip virágformáknál, vagy rajzfilmfiguráknál. Mert ők nem kapták meg azt a képzést, amit most a gyerekek. Más vizuális kultúrával rendelkeznek. Így viszont különleges dolog született. Ráadásul ez a tevékenység érzelmileg is húzza őket: mi lenne motiválóbb a saját, vagy ismerős gyerek sikeres, elismert motívumainak átlényegítésnél, ami ráadásul eladható termékké alakul, olyanná, ami másoknak is tetszik?

És megindult valami. Teremtő alkotás, akarat, közösségfejlődés, közös cél, hit, remény abban, hogy lehet jobb. És benne van ebben is a cigányság, a színvilággal, a bátor, öntörvényű formákkal, de úgy, hogy az a mai világhoz igazodó, a mai tudásra épít, a mai fogyasztópiacot célozza. Jobban segíti az integrációt bárminél, közöttük is, és a többségi társadalomban is.

Persze nehéz ezt adaptálhatóvá tenni. De már egy sor, más jellegű tevékenységet is összegyűjtöttünk, próbálgatunk, amiben a gondolatmenet, a lépések ezen az úton haladnak.

Ki tudja, talán ez a fordított megközelítés, amiben a gyerek megszerzett tudása az alap, és ennek pozitív hatását terjesztjük ki a tudást meg nem szerzett szülőkre, együttműködésre bírva őket, amiben a kor elvárásai szerint haladunk, és nem a múlthoz kötjük görcsösen magunkat, talán ez sikeres lehet.

Persze ehhez egy sajátos oktatási szemlélet is kell. Mint az, amit mi megtaláltunk, és amit fejlesztünk azóta is. Kérdés, hogy ez az új köznevelési rendszer hagyja e majd, hogy továbbvihető legyen? Megtaláljuk e helyünket a szigorú központi oktatásirányításban az ilyen kísérletezésekkel?