Sokszor kérdezik mostanában, akik eljönnek megnézni, mit csinálunk, hogy bírom? Miből merítek erőt a kudarcok után, hogy újra nekifussak?

Nem tudom, sokszor én sem értem, mitől kezdjük másnap reggel újra mosolyogva, még, ha gyakran a problémák súlya alatt az éjszakák forgolódva is telnek.

Azt hiszem  a gyerekek adják az erőt. Akik pontosan mutatják, küzdeni kell értük, mert nincs eredendően rossz, bennük ott van minden, ami esélyt adna egy jobb világra, ha nem hagyjuk, hogy a nyomor és a kor szelleme belőlük is azt nevelje, mint a szüleikből.

A gyerekek, akikkel el lehet még hitetni, hogy jó a világ. Akik képesek belefeledkezve a rajzba megélni azokat a csodákat, amiket számukra csak a képzelet világa adhat meg. Akik csillogó szemmel mutatják, van út hozzájuk, csak meg kell találnunk. Nekünk, pedagógusoknak.

Persze ez nem egyszerű. Sokszor nekünk is nehezen megy. De egyre jobban sikerül. Egy fiúval is, aki SNI, akinek nehezen megy minden, pláne az olvasás, sok a kudarc, néha balhézik is a többivel az általános iskolában. Nálunk hang nélkül rajzol, most épp megrajzolja a közösségi házat, amit most alakítunk ki a faluban, ahol ott dolgozik az apja is, ábrázolja az udvart, mindent, a betonkeverőt, a motoros fűrészt, a biobrikettprést, a talicskát, olyan részletezettséggel hívja elő vizuális memóriájából a formákat, hogy csodálom. Ahogy dicsérem, csak mosolyog… és csinálja tovább. A tanára benéz az órára, ellenőrizni, itt vannak e a napköziből a gyerekek. Mondom, nézze már ezt a csodát, ami itt születik, a fiú keze alatt. Rápillant. Látom, dühös lesz. „Inkább azt mond meg, mit csinálsz a rajz órán az iskolában!?” A fiú felnéz: – rajz órán? Ja, ott semmit…

Szeretném persze megfejteni a titkot, miért működik nálunk az, aki ott nem. De talán még jobban szeretném, ha egy nyelven beszélnénk, egy módszertant használnánk mindannyian, azt, amiben a gyerek öröme fontos. A másságával együtt.

Tegnap egy fővárosi programon voltak, gyerekszínház is volt. Ilyenkor mindenki izgatott, mind menne, nehéz megértetni az indokokat, ki, miért jöhet épp most. Hazafele a hosszú úton a buszon rövid videofelvételeket készítenek a fényképezőgéppel. Az egyik fiú a riporter, szakszerűen faggatja a másikat, aki magántanulóként maradt ki az iskolából. Kérdezi a brikettkészítésről. Aztán a közösségi házról, hogy mire lesz majd ott lehetőség. A fiú válaszolgat. Nem tudom, mit csodáljak jobban, amikor a kollégám mutatja a felvételt: a kérdezőt, aki olyan hihetetlen segítő kérdésekkel kérdez, amíg azt nem hallja válaszként amit szeretne, hogy bármely gyakorló pedagógus megirigyelhetné, vagy a másikat, aki pontosan tudja, mit kell tenni azért, hogy jobb legyen az élet, és a most készülő dolgokat képes  rendszerbe állítva, célokkal együtt bemutatni.

Ma pedig, jött egy másik fiú, aki ösztöndíjasunk is, órára. Úgy beszéltük meg, elmegy majd vele egy kolléganő, és megveszik, amire szüksége van, azon a 10 ezer forinton, amit ösztöndíjként kapott. Mert majdnem kitűnő. Amikor visszaérnek, ragyog az arca. – Megmutathatom, mit vettünk? –kérdezi. Átmegyünk a másik terembe, ahol először egy nadrágot mutat. Magához simítja, boldogan, mutatja, épp a mérete. – És ez? Ilyen rózsaszínt vettél valamiből?- nézek kétkedve a szatyorra. Csillogó szemmel vesz ki egy tüzesrózsaszín dzsekit. – A testvéremnek vettem. A születésnapjára. És ezt is, veszi elő a dobozból a hozzáillő csizmácskát. Cipzárosat, hogy könnyen lehessen felhúzni a halmozottan fogyatékos kislány lábára, akinek még feltehetően sosem volt ilyen szép holmija.

Kérdezem, miért nem télikabátot vett magának. Tudom, hogy nincs még neki. – Most ez fontosabb volt.- mondja. Megértem. Adni akart, önzetlenül, annak, akit szeret, akinek sosem lehet ekkora öröme, mint neki, aki ösztöndíjat kap azért, mert jól tanul. Ő, akinek még sosem volt pénze arra, hogy azt vegyen, amit szeretne. És most van, de nem magának vásárol. Hanem annak, akinek még kevesebb jut. Örömből, mindenből. Nézem, a csillogó szemét. Boldog. Megölel. Köszöni, hogy ez megtörténhetett. Átérzem az örömét.

Igen, azt hiszem, ezért kell küzdeni. Hogy megőrizzük bennük az ilyen pozitív dolgokat. Ameddig csak lehet.