Egyre inkább látom, hogy mekkora baj a közösség válsága. Tudom, persze, ez most mindenütt jelenség lett, de a nyomor ezt még tovább tetézte. És írmagját sem látom már annak, hogy egy-egy faluban valaha emberek közössége élt. Akiknek közös céljaik voltak és együtt tudtak örülni valaminek.

Nem számít már semmi. Az egyéni érdekek fontosak, persze. De az, hogy ha nem megy az egyénnek, akkor legalább a másiknak rosszabb legyen, az azért ennyire nem volt jellemző.

Minden évben fellángol egy-egy cirkusz. És mindig ilyentájt. Hogy mi az oka? Miért tetőzik novemberre, nem tudom. Keresem persze az okokat, mi lehet az, talán a fűtési szezon kezdete, ami jelzi, nehéz lesz a tél fa nélkül, a halottak napja, ami megterheli a lelket, a hamar jövő és soká tartó sötétség, a közelgő ünnep nyomasztó terhe, a nehezedő kilátástalanság, reménytelenség …. nem tudom.

Persze nehéz ott közösségről beszélni, ahol generációk óta feszülnek az ellentétek, romungro és oláh cigány, bevándorló és őslakos, román és magyar emberek között. Régi feszültségek, amiket csak mélyítenek a nyomor szülte törvények, a hierarchia, a másikon való uralkodni akarás, vagy legalább a másik kirekesztése, lealázása. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy bármi összehozza őket. Nem is akarunk mást, csak, hogy agresszió nélkül elviseljék egymást. Már ez is elég lenne. Hogy ne hátra nézzenek, előhozva újra a régi sérelmeket, hanem egy kicsit előre. De nem megy.

Amikor azt érezzük, jól állunk, hogy egyre többen értik, látják a célt, egyre többen képesek összehasonlítást tenni a korábbi évekkel, akkor hirtelen elindul valami, valahol, és máskor jelentéktelennek tűnő dologból lesz egy vihar, ami végigsöpör mindannyiunkon, rombolva azt, amit eddig felépítettünk.

Furcsa ez. Mennyi energiát fektet az ember abba, hogy megtanuljanak újra hinni és szeretni, mennyire nehezen megy, ugyanakkor ilyenkor látszik, milyen könnyen összekovácsolja őket a gyűlölet. Amiben gondolkodás nélkül rendeződnek össze, rágalmazva, hazudozva, a negatívumokat gerjesztve.

Nem is tudom, mivel indult. Mozaikok jutottak el hozzánk, két babakocsi története, amikkel a tanácsadásra mentek a kismamák, mindkettő tőlünk kapta, és az egyik jobb állapotú volt, mint a másik. Mert mi is azt tudjuk csak adni, amit kapunk. Aki korábban szült, azt kapta, ami épp akkor volt nekünk, aztán kaptunk egy másikat, a később születő babának meg azt adtuk. Gondolná az ember, rendjén van így, hiszen az a lényeg, hogy legyen a piciknek babakocsi, hogy ne kézben kelljen vinni őket. De nem. Nincs meg annak az öröme, hogy van, nem ez a lényeg, hanem, hogy az egyik jobb. Gúnyol hát az egyik, kinevet, aláz, ő, akinek éppúgy nincs semmije, csak úgy, hogy bántsa, sértse a másikat. Semmi másért. Csak a bántás öröméért.

A dolog otthon gerjed tovább. Épp kapunk egy krumpli-adományt. Nyilván, mert eladhatatlan, sok benne megrohadt, de zöme jó, csak hát a szaga…. aki szagolt már rothadt krumplit, tudja, kevés büdösebb dolog van. Lepakolják, besötétedik. Sötétben gyorsabban jönnek a sötét gondolatok.  Repül a hír. „A krumpli ehetetlen. Lázadjunk fel, ne fogadja el senki…ez már aztán tarthatatlan…. nem elég, hogy kivételeznek, az egyiknek jobbat adnak, mint a másiknak, hanem még romlott krumplit is akarnak megetetni velünk…. stb…”

Hamar áll a bál. Mindenkinek van sérelme. És nincs aki csitítana. Nincs, aki csitítani bírna. Fokozzák tovább, már egymást is támadva, rágalmazva.

Nehéz ilyenkor nekünk is nyugodtnak maradni. Érvekkel meggyőzhetetlenek. Megpróbáljuk a megoldást keresni. Persze csak mi. Nyilván ki kell válogatni a krumplit, megmosni és kész. Ha tényleg mind rossz, dobjuk ki, de ha nem, kár érte.

Most veszem észre, hogy én is hierarchizálok. Köztük is. Pedig mind egyformán él. Pontosan tudom, ki az, aki meg sem fogná. És azt is, ki az, aki ezt is megcsinálja. Akinek a munka sosem volt büdös. Még akkor sem, ha ez az. Megkérem. Természetesen mond igent. Megköszönöm. Reggelre már nincs egyedül. Még ketten csatlakoznak. Aztán sms jön, kérdezi egy asszony, mehet e ő is. Aki segít, annak két zsákkal pluszban ígérünk. Nem, mondják, nem azért…csak segíteni szeretnének. Úton vagyok. Nehéz így, telefonon tájékozódva, kezelve a helyzetet. Pár óra és hívnak, hogy nagy része a krumplinak jó. Megkönnyebbülök. Egész nap válogatják. Megtisztítják, majd újra bezsákolják az egészet.

Közben persze mindenki átgondolja a történteket. Mire odaérek, az ország másik végébe, már a fél falu  visszahívós sms-én túl vagyok. Mindenki biztosít róla, hogy ő nem értett egyet a többivel. Ő nincs benne. Kenik egymásra. Árulkodnak. Páran bocsánatot kérnek. Hogy hülyeség volt. És nekem volt igazam. Minden jó, ahogy van.

Ma aztán kiosztottuk a krumplit. Talán visszaállt minden a régi mederbe. Végül is hamarabb lezajlott a cirkusz, mint korábban. Talán ennek örülnöm is kellene.

Az a jó, hogy azért mindig van köztük valaki, akiben megkapaszkodhatok. Most pl. azok, akik kiválogatták. Akik nem a negatív menetbe szálltak be, hanem a megoldásba. Akik annak a krumplinak is örültek, ami kicsit volt sérült. Mert a rosszat ki lehet belőle vágni, és a többi rész rendben van, ehető.

Milyen egyszerű a krumplival. Csak kiszedjük a rosszat, kidobjuk, és kész. Velünk, emberekkel nehezebb. A rossz terjed, gyorsan, mérgezi azt is, ami jó. Vigyáznunk kellene az épre, a jóra. Sokkal jobban, mint ahogy tesszük. A megromlott közösségeket újraépíteni iszonyúan nehéz feladat.