Nem tudom, hol könnyebb átvészelni a szegénységet…. Falun, vagy városon? Persze, sokan gondolják, falun ott a kert, lehet tartani ezt-azt, ami segít a mindennapi betevőt előteremteni. De az önfenntartás képessége a globalizációval, és a mezőgazdaság átalakulásával párhuzamosan minimalizálódott, most újra kell tanulni, építeni azt. Hiszen az öregek, akik még tudták ezt, már nem bírják, a fiatalok meg? Számolnak. A kevésből nem éri már meg a vásárolt kukoricán hízót nevelni, a tej áráért annyit sem kapni, ami a tehén tartását fedezi, és, hát nehezen lendül be a gazdaságnak ez a része, ha a nagy áruházláncok polcain még mindig sokkal olcsóbb a külföldi tej, zöldség, alma, minden. Kevés kéz tud nyúlni nemzeti öntudattól vezérelve a hazai termék után. A többség az árat nézi, mert ki kell húzni a hónap végéig.

Persze városon sem egyszerű, mert ott meg ez nincs, bár, akiknek még van egy kevés, azok talán jobban elérik az akciókat, leárazásokat, akiknek meg semmije sincs, azok a karitatív szervezetek ebédosztásait. Mert a kis falvakba ezek nem jutnak el. Sem a leértékelések, sem a nagy karitatív akciók.

Szegénynek lenni mindenhol nehéz. Az internet miatt sokan hallanak rólunk. Nem múlik el hét, hogy ne kérne tőlem valaki segítséget más megyékből, elsírva nyomorult életét, betegségét, kilátástalan helyzetét. Anyák, akik áram nélküli lakásban élnek a gyerekeikkel, és érdeklődnek, nem tudnék e nekik is segíteni…. vagy, akik beteg gyereket nevelnek, és már nem futja az élelemre sem. Családapák, akiket az önkormányzat elutasít már mindennel, és senkitől sem várhatnak semmit. Egyedül maradt öregek, akik szégyellik, hogy idáig jutottak, és csak így mernek kérni, telefonon keresztül. Tőlem. És az utóbbi időben más civil szervezetek is, mert nekem könnyű, hiszen minket sokan támogatnak…

A borzasztó az, hogy nem tudok mit mondani. A hivatali lehetőségek bezárultak, sok helyen hiába ajánlom, hogy kérjenek átmeneti segélyt, már nem tudnak adni, és egyébként is mit oldanának meg vele? Egy hétre a kenyeret? És aztán? A karitatív szervezetek sem fedik le az országot, a többség már próbálkozott náluk is, de maximum használt ruhát tudnak adni. Ha elmennek érte. Élelmet, villanyt, gyógyszert, azt nem.

Az önkormányzatok zöme nem tudja, és nem is akarja kihasználni azokat a segítségnyújtásokat sem, amiket elérhetnének, pl. az Élelmiszerbank szervezte lehetőségeket, hogy a majdnem lejárt szavatosságú élelmiszereket szétosszák a rászorulók között. Hogy ne kidobásra kerüljön az a felesleg, ami a túlkínálatból adódik, és a fogyasztói világ nagy, pazarló hozadéka. Mert oda is pénz kell, a szállításra, és sok vele a munka, a szervezéssel, kiosztással, elszámolással.  Az elszegényedő önkormányzatoknál, azokon a településeken, ahol a legtöbb szegény él, nincs már forrás erre. Ember sem. Idő sem. Maradnak a civilek, már, ahol vannak. De effélével foglalkozó szervezetet keveset tud kitermelni egy-egy település, pláne, ahol mindenkinek gond a megélhetés. És akinek éppen nem, az sem e felé fordul.

Pedig a napi kenyeret, azt mindenhol el kellene érniük az embereknek. Legalább azt. De ez sem egyszerű mindenhol. A kis faluban, ahol a legtöbbet dolgozunk, október elsejével bezárt a bolt. Az egyetlen. Nem volt itt már más, kocsma sem, takarékon van már minden szolgáltatás, az orvos  egy héten egyszer,  kijár a védőnő, a családsegítő, a település méretéhez igazodó gyakorisággal, a zöld postakocsi a leginkább várt szolgáltatás, amihez  a családi pótlék kihordása idején néha, egy kocsiból olcsó ruhaféléket árusító piacozó csatlakozik.

A boltot bezárták, azt mondják, nem érte már meg….hallom, főleg azért nem, mert mi túl sokat segítünk itt az embereknek. És nem vásárolnak eleget. Elmosolyodtam ezen az indokon. Nyilván azt gondolom, lett volna vásárló, ha rendesen be vannak árazva a termékek, és kiszámítható, le nem járt szavatosságú, és főleg nem túl nagy árréssel dolgozó az üzlet. De ahol nincs versenytárs, ott nem érdemes jobb szolgáltatásra gyúrni. Minek? Úgyis csak ide lehet menni vásárolni.. Sok panasz jött rá, csak azért nem vittem tovább sokszor az ügyet, hogy megmaradjon az egyetlen bolt a faluban.

Ki kell találni valamit. A következő település, több üzlettel, öt km-re van. Az önkormányzat próbál segíteni a bevásárlásokban, egyszer naponta bemegy a falugondnok, mennek vele, akik beférnek a kocsiba, mások listát adnak. De nehéz fenntartani ezt az autót is, nincs elég pénz benzinre sem. Meg nem így kellene ellátni egy falut. Busszal sem egyszerű megjárni, sokszor mire beérnek, már nincs kenyér ott sem, főleg hétvége előtt, mikor mindenki többet vesz.

Mi is gondolkodunk, mit lehetne tenni, hogy legalább az alapvető élelmiszereket megvehessék. Elébe kellene mennünk a „boltocskázásnak”, aminek ez most remek lehetőség. Már most is van, akinél jóval a beszerzési ár felett lehet kapni bármit. Innen egy lépés az uzsora, amikor már ad hitelbe is, a sokszorosáért.

Az egyik asszony, aki helyi segítőként dolgozik nálunk, most kitalált valamit. Kitalálta, aztán leszervezte. Mi csak a végén kapcsolódtunk be, hogy hivatalos útra terelődjön a dolog. Hétfőtől lesz kenyér, naponta kiszállítva az egyik pékség kenyeres kocsijával, előre összegyűjtve a megrendeléseket, majd tőlünk kiosztva. Kedvező áron, sokkal kedvezőbben, mint a boltban volt.

Nem is tudom, minek örüljek jobban. Hogy lesz kenyér, és ezzel sokaknak könnyebb lesz, vagy annak, hogy ez már onnan indult el, abból a közösségből, nélkülünk, kitalálva, kapcsolatfelvétellel, szervezéssel, feladatfelvállalással, önként, hogy mindenkinek jobb legyen, hogy a falu élhetőbb legyen.