Igen, ez a legnehezebb kérdés. Kell e mindig segíteni, meddig, hol van az a határ, amikor a segítség épp annyi, hogy még motivál, és nem elváróvá tesz? Amikor segít megmozdulni, újra akarni, és nem azt erősíti, hogy ne tegyen semmit a megsegített magáért, mert úgyis segítenek majd rajta.

Mert a pozitív diszkrimináció nehéz ügy, és ezt, aki adományozással foglalkozik, pontosan tudja. Azt hiszem, csak akkor lehet sikeres, ha a szempontok kialakításában, vagyis, hogy mikor, kin, hogyan  segítünk, bevonódik a közösség is, együtt gondolkozunk azon, hogy lehet a legigazságosabb, hogy a „nekünk jár” szemlélet helyébe valami más lépjen, az „én akarom, teszem, és ehhez segítséget kaphatok”.

Nem tudom, talán van egy passzív segítségnyújtás, és egy aktív. A passzív arra jó, hogy egy adott esetben megoldást adjon, betegségre, éhségre, hidegre. Adott pillanatig tart, nem kapcsolódik hozzá semmi, csak annyi, hogy megoldja az éppen felmerülő gondot. Van persze, hogy ez elég, de hosszú távon nem hoz változást, a megsegített problémáját nem oldja meg, így a krízishelyzet újra előjön, és ismételt segítség kell neki. A végén ez megszilárdulhat, és gátja lehet mindannak, amit motivációnak, akaratnak, változásnak nevezünk.

Az aktív segítségnyújtás, az másról szól. Akkor hosszú távon szeretnénk támogatni azt, aki rászorul, és nemcsak a krízishelyzetében, hanem abban is, hogy a generációk óta belerögzült, sajátosan szervezett élet, a már emlegetett „tanult tehetetlenség” átalakuljon, hogy a lehetőségeket megláthassa, hogy az erőfeszítés megindulhasson, és változás történhessen. Persze ez a nehezebb. És a lassabb. De mindenképpen célravezetőbb. Ez persze nem oldható meg úgy, hogy nesze, itt van neked vetőmag, aprójószág, vagy ruha, ennivaló, esetleg ház, és indulj, élj úgy, mint mások, ezek után elvárom, hogy „rendesen” élj, hiszen ezért adtam neked ezeket, hogy csináld…. és nekem ne panaszkodj többet.

Az aktív segítségnyújtáshoz persze rengeteg idő kell, a családokkal való állandó kapcsolattartás, a jó megerősítése, a pozitív gondolkodás segítése, az érték felfedezése, és igen, adományozás is, mert a lehetőségek már rég nincsenek meg ahhoz, hogy saját erőből történhessen bármi.

Sokat tanultam a magam kárán is, tudom már, ez az egész csak akkor fordul át aktív segítésbe, ha nem csak én akarom. Ezt pedig csak a közösség fejlődésének adott pontján lehet elkezdeni, amikor vannak, akik már értik a célt, a pillanatnyi érdeken túl tudnak látni.

Az egyik faluban már itt tartunk. A héten naponta beszéltük át újra és újra, hogy kellene elérnünk az aktivitást azoknál is, akik még mindig nem mozdulnak, sőt, még ki is gúnyolják azokat, akik már másképp látják. Próbáljuk újra és újra, új szempontrendszer szerint összekapcsolni a tenni akarást és az adományozást, átláthatóan, betartható, és a közösség számára elfogadható szabályokkal. Nehéz persze, mert ugye mi a gyerekeket nézzük elsősorban, hogy ők ne nélkülözzenek, rendben fejlődhessenek, és vannak, akik épp ezt játsszák ki, hogy a gyerek miatt úgyis részesülhetnek adományokban, ha ők, a szülők nem tesznek semmit. Most azt próbáljuk, hogy rájuk a közösség tud e valami hatást gyakorolni…mert mi ehhez kevesek vagyunk. Lehet, nem lesz sikeres így… akkor próbáljuk majd másképp.

A másik faluban még nincs meg a közösségfejlődésnek ez a  szintje. Mert minden falu más, mások a családok, a helyzetek. Itt még mindig csak a felénk nyújtott elvárások vannak meg.  Ma is hívnak. Hogy azonnal menjek ki, mert ledőlt egy ház. Tudom, melyik az, jó három éve nézzük a repedést, a megindult falat, meg a ház melletti valamikori nyárikonyha összedőlt romjait, amiből kitermelhető lett volna az építőanyag, a vályog, a tégla, gerenda, de nem, nem ment ez sem, a sokadik javaslatra sem, nem ment az udvar feltakarítása sem, maradt a szemét, a mocsok. Egyszer elmentek Pestre, itt hagyva ezt az egészet, aztán vissza, gyerekestől, mert ott sem alakult jobban, megint szólva persze nekünk, hogy rájuk fog dőlni a ház. Közben lett egy öreg autójuk, persze csak „kölcsön”, a „munkába járás” miatt, lett jövés-menés vele, akkor nem kellett a segítségünk  sem, de az apró lépésekben gondolkodás nem ment, majd ha lesz sok pénz, lesz födémcsere…. és most összedőlt az egész.

Jön hát a kétségbeesés, a vádaskodás, nem, itt nem segít senki, az önkormányzat sem, nyilván, mert cigányok, mondja, és mi sem, tőlünk sosem kaptak semmit, másnak bezzeg, stb…Próbálom elékeztetni a tőlünk kapott segítségekre, jól van, mondja, de most nem ez a lényeg, hanem ugye a ház…. Javaslom persze, hogy a rokonok fogadják be őket a hét végére, és majd kitalálunk valamit a jövő héten, de ez nem megy, mert haragban vannak, velük is, meg a szomszédokkal is, csak mi segíthetünk, de azonnal tegyük, mert ugye itt a sok gyerek…. és egy szükséglakás kellene máris…. És jó, akkor most majd szólnak a tv-nek, és azok majd megmutatják ország-világnak, hogy mik mennek itten…

Hát ilyenkor nehéz. Mert tudom, a gyerekek miatt kellene segíteni. De azt is, hogy ez semmi változást nem hozna, a következő ház is erre a sorsra jutna majd, mert nincs akarat a „másképp”-re, csak az elvárás van, a tenni akarás még nem alakult ki.  És itt még a közösségre sem számíthatok, mert az itt még nincs.  Sőt itt van ő is, ezen a soron, akivel nem tudom megértetni régóta, hogy nem adja túl jól ki magát, hogy éhezésről ír nekem a facebookon, miközben internet előfizetésük van…. vagy, hogy  ne jelentse fel a szomszédokat, mert bántják a gyerekeit, hanem a magáról feltett sokadik fotó megosztása helyett foglalkozzon inkább velük…. de nem megy. Csak írja, hetente kétszer-háromszor, hogy segítsek, adjak, mert nincsen semmijük, és hogy bírom elnézni, hogy a gyerekei éheznek.

Most sokan, akik csak ezt a réteget látják, nyilván elégedetten hátradőlnek: na ugye, ilyenek ezek…. De én azt mondom továbbra is: ilyenek is vannak közöttük, ugyanúgy, mint a nem cigányok között is. De ez nem ad okot az általánosításra, a kirekesztésre. Mert lehet előre menni, lehet változni és változtatni. Természetesen mi róluk sem mondunk le. Keressük tovább a pontokat, amikor elindulhatna náluk is valami. Mert tudjuk, hisszük, hogy elindítható.

És ezt ők, akik ezen a pár perces pályázati projektfilmen szerepelnek, már bizonyítják:  http://youtu.be/94KLvvD61Gg   A mondataikkal, a tenni akarásukkal, a szemléletükkel.

Persze kérdés, hogy ki, mikor, milyen céllal, melyiket akarja kihangosítani.