A pályázatok zöme mindig a nyomorból kiemelkedőt, a tehetséget keresi, mert az olyan felemelő…mert gyorsan megtérül a befektetés, kimutathatóan, és ma a gyors sikerekre áhítozik mindenki. Egyszer azt mondtam, nem ez az eredmény. Mert nem ebben kell mérni, hogy pl. az Igazgyöngy által pártfogolt halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekből hány művész, vagy egyetemista lesz, hanem abban, ha tömegekkel történik valami, települési szinten lesz jobb egy – egy gyerekcsoportnak, ott lesz kevesebb a lemorzsolódás, a bukás, az agresszió, ha tömeges lesz az előrelépés, még, ha kicsi is, de sokakat érint.

Ezt a véleményemet ma is tartom, jobban izgat, hogy lehet- e olyan hatást gerjeszteni, hogy mondjuk 100, vagy 200 gyerek ne a szülei nyomorát termelje újra, de ez persze nem zárja ki, hogy az ember egy-egy kiemelkedő tehetséget megtaláljon, felkaroljon, segítsen. Nem zárja, ki, mondom, csak ne essünk abba a hibába, hogy ezzel igazoljuk a hatékonyságunkat, társadalmi hasznosulásunkat. Mert ez nem elég hatás.

De most van egy ilyen gyerek. Megint. Már rajzol nálunk egy ideje, félreeső településről jár, eddig az iskola segítségével telt útiköltségre, az IPR-ből, az idén mi fizetjük ezt is, hogy beutazhasson, hetente a művészeti iskolába. Már régóta tudom azt is, hogy jó tanuló, tudtam, hogy az előző tanévben az Útravaló ösztöndíjprogramban is benne volt az általános iskolájában, de sokakhoz hasonlóan azt a támogatást a mai napig nem kapta meg.

Most azonban, a hó elején érkezett meghívás szerint az ő rajza is része volt annak az eredménynek, amivel Portugáliába meghívást nyertünk, egy nemzetközi gyermekrajz-versenyre, ahol sok ország tehetséges gyerekivel együtt versenyezhet, képviselve Magyarországot. Olyan versenyen, ahol a zsűri a beküldött rajzok alapján választott, nem tudva, hogy a készítője hol él, milyen körülmények között. Úgy választottak, hogy nem is tudják, mi az, hogy cigány, vagy nyomorban élő. Mert efféle versenyeken ők sosem  fordulnak meg.

Utazhat hát, a meghívás egy tanárnak és két diáknak szól, évek óta ott vagyunk már, olyan gyerekkel is, akik számára egy ilyen út elképzelhetetlenül nagy lépés. És persze ez a részünkről is nagy munkát igényel.

Elmegyek hát hozzájuk, hogy megbeszéljük a részleteket, és egyben megnézzem azt is, hogy él, hol él. Azt tudtam, hogy az anyukája meghalt, és az apjuk nincs velük. Hogy senkinek sem kellett, sem ő, sem a testvérei, de végül egy rokon befogadta őket, ő neveli a három gyereket, és még egy „vér szerinti” unokát is.  Az asszonyt már ismerem, gyakran jött be adományért, de eddig még nem jártam náluk. Ahogy a házat keresem, az utca és házszámtábla nélküli „soron”, és kérdezem, melyikben lakhatnak, a szokásos kérdésen sem csodálkozom: – a gyámügytől vannak? Hisz errefelé leginkább az ilyen látogatások gyakoriak azoktól, akik a másik világból jönnek.

Végül megtalálom a házat, megismerem a fiúkat, az udvaron állnak. Délután mennek majd suliba, a kis iskolaépületben a tavalyi ősz óta tanulnak felváltva, délelőtt az alsósok, délután a felsősök, hiába a jó idő, a nagyépület zárva maradt, valami miatt a fenntartónak jobb így, az ötvenes évek ritmusában a tanítást megszervezni a 100 %-ban halmozottan hátrányos helyzetűeket oktató iskolában. És ma már ezért nem emelnek szót. Senki.

Örömmel fogadnak. A ház nagynak tűnik, lépcsőn megyek fel, bent nagyjából rend van, szokásosan kevés bútor, egy, a viszonylagos „jólétet” szimbolizáló helyiség, tükrös szekrénnyel, hatalmas művirágokkal, láthatóan nem lakottan. Már rutinos az érdeklődésem, azt a szobát szeretném látni, mondom, ahol a fiúk alszanak….Ja, az nem itt van, hanem hátul – hangzik a válasz, megyünk hát hátra, a lakott részbe, ahol szintekkel alacsonyabb a komfort, az alig bútorozott szobában alszanak a fiúk, és igen, ott van ő is, akinek a látványának hatásától alig szabadultam órákig, az apró lányka, meztelenül, öt évesnek nézem, de tizenegy múlt, arca kifejezéstelen, mozdulatai kényszeresek, áll egy rossz szék mellett, haja csapzott. – Igen, ő is testvér- mondja az asszony- neki kellene egy babakocsi, mert nem tud menni, a nyakamban viszem, ha menni kell vele….vele, a halmozottan fogyatékossal. Nem tudom levenni a szemem róla. – Mindig letépi a ruháját – mondja az asszony magyarázatképp, látva a tekintetemet.

Nos, nehezen tudok ott a külföldi útról beszélni, megértetni az analfabéta asszonnyal az útlevélkészítés menetét, a repülőgépet, amivel majd mennek, de nekifutunk, mert muszáj, mert innen mindent muszáj megtenni, innen menni kell, el, messzire, még akkor is, ha a mendemondáknak nem hiszek, és nem akarom tudni, miért nincs a fiú ujján annyi barázda, hogy az útlevélhez ujjlenyomatot készítsenek róla, nem akarom tudni, mitől kophatott le ennyire, nem akarom megérteni, hogy lehet innen 4,8 a tanulmányi átlaga, már csak egyet akarok, elvinni őt ebből a faluból oda, ahol reményt kaphat arra, hogy vitathatatlan tehetségével maga mögött hagyhassa ezt az egész borzalmat.

És most azt mondom, az egyes gyerek is fontos. Mert ők alkotják a tömegeket. Küzdeni kell értük. Egyért, és mindegyikért. Mindenáron.