Nem sikerült. Mindent próbáltunk persze, úgy tűnt, a lány is és a család is motivált volt, akarta ezt a sulit, a kollégiumot is, sikerült a pótvizsga, a beiratkozás, beszereztünk mindent, ami kellett, megvolt a beköltözés. Volt már távol otthonról, velünk, táborban, kétszer is, nem volt semmi gond vele. Azt hittem, minden rendben lesz. Hogy sikerül, és a távolság, meg a másféle környezet esélyt ad a másfajta életre. Azt hittem, elegek leszünk, hogy végigvigyük.

Aztán másnap jött a telefon. Az osztályfőnöktől, hogy a lány bőg, haza akar menni, nem akarja a kolit, és nem mondja meg mi baja. Odaadja neki a telefont, beszéljek vele én. Mert neki nem mond semmit. Tudtam, nekem sem fog. Hogy mondana el bármit úgy, hogy mellette állnak, hogy „na, mondjad, neki, ha nekem nem vagy hajlandó!” Kérdezgettem persze, hogy válaszoljon csak igennel vagy nemmel, de nem sikerült megtudnom semmit. Csak azt, hogy haza akar menni.

Nem volt mit tenni. Hazajött, először, hogy csak arra a hétre…később már nem akart visszamenni. Aztán többször beszéltem a sulival…keresgélve, bogozgatva, mi lehetett a baj, hogy levonjuk a tanulságokat, és legközelebb másképp csináljuk…de egyre lehangolóbb lett a kép.

Aztán megértettem őket. Hogy ez nem olyan iskola, ahova beférnek „azok”. Eleinte még csak addig mentünk, hogy náluk a pedagógusok mindent megtesznek, de arról ugye nem tehetnek, ha a gyerekek egymást közt nem „úgy” viselkednek. És biztosan történt valami, azt elhiszik, de arról ők nem tehetnek.

Pár nap, aztán fokozódott a helyzet. Mert a papírok nem akartak intéződni, leginkább azért, mert a családnak akkor már megint egy vasa sem volt, hogy beutazzon, és intézze. Az osztályfőnök kérdez. Jobb híján tőlem. Hogy miért kellett oda íratni ezt a gyereket?! Nem volt közelebb iskola? Túl messze van a lakóhelyétől!  Mondom, egyrészt nincs messze, bár tény, van közelebb is iskola, másrészt nyilván olyan vonzóan írtak a tájékoztatóban az iskoláról, hogy a lány ott akarta megtanulni azt a szakmát. …. Aztán jön azzal, hogy ez az iskola túl nehéz egy olyannak, aki matekból pótvizsgázott…. mert ők egy erős iskola, magasak a követelmények, náluk pl. a matek, na pont az a legerősebb. Visszakérdezek: akkor miért vették fel? A jegyeiből már a jelentkezéskor látniuk kellett, hogy nem volt túl fényes semmiből az általánosban…akkor hamarabb kellett volna szólniuk. Jó, mondja, de nem ő döntött a jelentkezőkről.….

Újabb telefon, hogy megint megígérték, hogy mennek, és nem mentek. Tényleg nem, közben az asszony szegbe lépett, újabb csúszás. Megint mi próbálkozunk. Beszerezni a befogadó nyilatkozatot a másik iskolától, és a kérelmet is megírtuk, hogy innen elengedjék. De az újabb csúszás már elszabadítja az indulatokat. Az osztályfőnök már dühös, szeretné lezárni az ügyet, „lepapírozni” ahogy ő mondja, elfelejteni végre. De nem megy, mert a szülők nem mennek be. Most már jelenti a jegyzőnek, aki majd büntetést helyez kilátásba.

- Mi még sosem láttunk ilyet! Ilyen családot! –mondja dühösen a telefonba. – Hm….- hümmögök, nem kis cinizmussal- Akkor önök nagyon szerencsések, hogy még nem kerültek kapcsolatba ezzel a társadalmi réteggel. Képzelje, több százezren tartoznak ebbe a csoportba Magyarországon! És sokan épp itt élnek, az ország keleti felén…Mi pl. 70 %- ban ilyen gyerekekkel foglalkozunk. –Nemcsak a szegénységről van szó!- mondja. – Ezek nem tartják be a szavukat! Amit megígérnek, nem csinálják úgy! Ez felháborító! –Igen –mondom -  tényleg nem. Mert ez a probléma bonyolultabb annál, hogy egyetlen körrel elintéződjenek a dolgok. És képzelje, ennél még vannak sokkal bonyolultabb családok is.

Nem érti. Inkább adja a telefonhoz a kollégiumból a felelőst. Mert neki is van egy-két szava. És mielőtt átadná a kagylót, közli még, hogy a könyvek ára 30 ezer Ft volt, és kérik vissza, mert ha nem…. A másik telefonáló rögtön azzal kezdi, hogy fizessük ki az étkezést, mert ők megrendelték, arra az időre is, amíg a lány nem volt ott.  Mert ők mindig pénteken rendelnek a következő hétre. Mondom, nem kellett volna, nyilván az osztályfőnök is tudta, hogy nem ment vissza a gyerek, hiszen naponta beszéltek, beszéltünk. Ő nem kapott jelzést, mondja. Ekkor megkérdezem, ők talán visszafizetik azokat a befizetéseket, amiket mi adtunk a beiratkozáskor? Erről nem tud, mondja. Ez nem az ő asztala.

Újabb nap, a kollégám viszi a papírokat. Közben megtudtuk, a tankönyvek ott vannak bent, a kollégiumi szekrényben. Hosszú várakozás, mert ők nyilván elfoglaltak, mi meg ráérünk, ha már „ezekkel” foglalkozunk, nekik fontosabb dolguk van azokkal, akik nem ilyenek. A sztereotípiák érezhetően vetülnek ránk is, akik velük foglalkozunk. A kollégám vár, türelmesen, közben persze megjegyzések, hogy púp a hátukra ez az egész, aztán át kell mennie a koliba a könyvek és a lány holmija miatt. De nincs szerény-kulcs. Kérik a kollégámat, fűrészelje le ő a lakatot, mert ők nem tehetik meg, tiltja a szabályzatuk… de ez már neki is sok. Eljön, otthagyva a lakatot, a lány táskáját a holmikkal, kéri, ami még van, azt küldjék el a családnak.

Feladjuk. Nem a családdal való együttműködést, hanem az iskolával.

Tényleg korai volt. Hiába akarjuk mi, a család, a gyerek, nem tudunk befogadó környezetet teremteni. Ahol megértik, hogy nekik nagyon nehéz. Akik a nyomorból mennek, tele bizonytalansággal, tele hiányosságokkal, félelemmel. Hogy velük kicsit másképp kellene. Több odafigyeléssel. Talán ügyelni kellene, hogy a többi is befogadja, ne tegyenek rá már az első este gúnyos megjegyzéseket, a velük hozott sztereotípiákkal.

De nem akarom bántani őket. Nyilván ehhez pedagógiai többletmunka kellene, amire sem idő, sem akarat, sem költség nincs. Ők is olyanokat szeretnek tanítani, akiknek vannak forrásaik, felszereléseik, dolgaik, akik motiváltak, akarnak, akik megfelelően viselkednek, tudják használni a fürdőszobát, akiknek partnerek a szülei, akik megértik az utasításokat, és végre is hajtják. Ők nem hajlandók pótolni azt a hatalmas szocializációs űrt, ami a gyerek családja és az iskola, a kollégium között feszül. De akkor ki teszi meg? Lesz e valaha valós integráció az iskolákban?

Vagy marad ez a mostani helyzet, amiben számomra megvilágosodott, hogy kétféle iskola van. A „mienk”, és az „azoké”. És a kettő markánsan elkülönül, no nem direktben, hiszen senki sem hülye, hanem azzal a bizonyos látens tantervvel…. azokkal a dolgokkal, amelyek a gesztusok, a megjegyzések, a légkör szintjén jelzik: „TE NEM IDEVALÓ VAGY.”

A többi pedig már csak „lepapírozás” kérdése.