Egy hamarosan megrendezendő konferenciára hívtak, Tűzgyújtó konferencia lesz a címe. Választani lehetett, melyik témához kapcsolódna szívesebben az ember, hol tudna a munkájába, gondolataiba a legjobban betekintést nyújtani.

Én a „Bátorság és óvatosság” témát választottam. Azért, mert úgy érzem, főleg az utóbbi időben, ez a két fogalom meghatározó lett a munkámban. Legalábbis ezen tipródom a legtöbbet, főleg, mióta az iskolám fenntartása körüli problémák adódtak.

Már nem is tudom, mikor és hol kezdtem el először írni, az ofoe honlapja, vagy a tanítani volt e, ahol először felvetettem valamit…. számomra az írás leginkább a problémajelzést jelentette, az első pillanattól, megmutatni, mi az, ami a gyakorlatban másképp működik, mint ahogy előírták, és azt is, milyen problémák vetődnek fel, amire esetleg még nem gondoltak a döntéshozók. Azt biztosan tudom, hogy akkor már sok olyan hivatalos megkeresést kezdeményeztem, amire azt a választ kaptam: nos, erre a törvényalkotók nem gondoltak, ezt a helyzetet az élet produkálta, de csakugyan, fontos, beszélni kell róla. És azt is érzékeltem, az emberek zöme a törvényeket és fentről jövő utasításokat szentnek és megkérdőjelezhetetlennek tekinti, akkor is, ha az nyilvánvalóan alkalmatlan egy-egy probléma kezelésére.  Megtapasztaltam, hogy a többség nem jelez, csak végrehajt.

Engem pedig pont ez érdekelt. Én az elméleti elképzelések és a gyakorlat közötti ellentmondásokra fókuszáltam. Ezért az én írásaim nem az eredményekről szóltak sosem, inkább a problémákról. Érdekes színfolt lettem, mert más szakemberek inkább az eredményeikről számoltak be. Néha egyetlen fekete pont voltam a sok rózsaszín előadás között. Amikor újságírók írtak a munkánkról, még, ha az pozitív volt is, mindig jeleztem benne gondokat, problémákat, mert úgy éreztem, így hiteles. Mert az élet, a valóság nem csak a sikerekről szól. Ha mindig erről beszélünk, hamis lesz a kép, és úgy járunk, mint én a megyei lappal, amit reggelente két perc alatt átlapozok, mert abban minden csodálatos, mindenki boldog, minden sikeres…. és nem, vagy csak elvétve látom benne a térség problémáit, a gondokat, amiket naponta érzékelek…és ettől nem hiteles nekem. Mert más a tapasztalás, mint a kommunikált kép.

Szóval, az írásaim megjelenésének kezdete még jóval a másik oldal vezetése alatt volt….a blog is akkor kezdődött, és sem problémafelvetésében, sem stílusában nem volt más, mint most, legalábbis szándékom szerint. Most még is itt vagyok, egy olyan ponton, amikor a bátorság és óvatosság közül nehezen tudom eldönteni, melyiket kellene választanom.

Mert bátor vagyok továbbra is, hiszen hiszek abban, ha beszélünk a dolgokról, a problémákról, akkor előrébb léphetünk. Bátran jelzem hát a tapasztalásaimat, mert hiszem, egy demokráciának ez sajátja. Jelzem írásban és szóban is, sokszor megemlítve, hogy a kritikám nem politikai, hanem szakmai. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kell ezt elmondanom. És egyre többen intenek óvatosságra. Hogy nem kellene ilyeneket írnom, nyilatkoznom, mert baj lesz.

Mi hát a jó magatartás? Hallgatni, csendben lenni, és hagyni, hogy a döntéshozók problémakezelései és a valóság között egyre nagyobb szakadék legyen? Vagy bátran szólni mások helyett is, akik nem tudnak, vagy nem mernek, de vállalni ennek következményeit is?

Mert következmények vannak, és lesznek. Valami nagyon elcsúszott. Úgy érzem, már nem tud megállni a szakmai kritika.  Mert az nem kritikaként, hanem szembehelyezkedésként értelmeztetik.

Elérhetjük e még, hogy meghallgassanak bennünket? Hogy elgondolkozzanak a javaslatainkon…. Azoknak a javaslatain, akik nem biztos, hogy abba a körbe tartoznak, akik most döntéseket hoznak. Akik politikailag nem akarnak sehova tartozni. Csak dolgozni. Vagy esetleg a másik oldalhoz tartoznak, de egész életüket a probléma megoldásának szentelték, és tudásuk, tapasztalataik megkérdőjelezhetetlenek, sőt egyes kérdésekben megkerülhetetlenek lennének.

Hallgassak, hogy most találkoztam pl.azzal, amitől féltem a 16 éves tankötelezettség bevezetésénél? Hogy az ellentétébe fordul? Mert a lány, aki már érzi, hat osztállyal nem tud majd állást kapni sehol, és már 16 éves, de az iskolából az utóbbi két év kimaradt, mert szökésben volt, és most, hogy stabilizálódott az élete, visszairatkozna, de az iskola azzal utasítja el, hogy a tankötelezettség korhatára 16 év? Hallgassak helyi szinten, hogy ne kerüljek konfliktushelyzetbe, és hallgassak a nyilvánosság előtt is, úgy csinálva, mintha minden jó lenne e körül? Mintha nem érezném, hogy ez az első példa, de követni fogja majd még sok? Hogy nem a gyerek döntése lesz a tanulás befejezése, hanem az iskoláé? Nem tudok hallgatni.

Nem tudok, mert még mindig hiszem, hogy megváltozhat valami. Hogy a mostani rendszer felismeri, nem jól van így. Belátja, hogy a kritikát meghallgatni, átgondolni kell, és nem elfojtani, megtorolni azt. Nem olyan helyzetet teremteni, amiben a függőség, vagy fenyegetettség miatt a bátorságot óvatosság, majd hallgatás, és elfordulás váltja fel. Mert ez nem jó.

A rendszerváltás előtti időszak nem viselt el kritikát. Az, aki szólt, megnézhette magát. A demokráciának sajátja kell, hogy legyen a kritika elviselése is. És persze a kritika kultúrája is. Mert azt hiszem, akkor azok  hangvétele is változna. Hiszen, ha a szakmai kritikák értő fülekre találnának, akkor nem kellene hangosabban kiabálni. Sőt, talán egyáltalán nem kellene kiabálni.

És nem kellene azon gondolkodnom, a tőlem függő közösség iránt érzett felelősség terhe alatt, hogy a bátorság, vagy az óvatosság a helyes magatartás. Legalábbis nem ebben az összefüggésben.