Furcsa a sors. Nem hagyja, hogy felülkerekedjen bennem az elkeseredés, amikor az állam üzenete padlóra visz, azok, akikért dolgozok, pozitív visszajelzések sorát adják nekem, anélkül, hogy tudnának bármit arról, ami történik velünk….

Úgyhogy most, minden ellenére egy pozitív szériában vagyok, megerősítést kapok az „örökbefogadók” mellett tőlük is: van értelme a munkánknak. És ez lassan visszahozza az alaposan megtépázott eltökéltségemet.

Bár a múlt héten még visszaadtam egy elnyert pályázatot, mert a mostani állapotban értelmetlen lenne az iskola jó gyakorlatainak átadására felkészíteni a tantestületet, mikor ugyanaz az irányítás fölöslegesnek tekinti ezt, és nem támogatja. (http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=1113)

Aztán két napon előadásra hívtak, külhoni magyaroknak  beszélhettem  a vizuális nevelési módszereinkről, melyeket magukkal vihetnek Kanadától Szlovéniáig mindenfele, próbálva beépíteni ezt a gyermekközpontú művészeti nevelést a pedagógiájukba. Pénteken pedig  vendégeket fogadtunk, egy távolabbi kistérségből látogattak el hozzánk hivatali dolgozók, sőt polgármesterek is, civil szervezetek képviselői, és CKÖ képviselők, projektvezetők, hogy megnézzék azt a munkát, amivel próbálunk fogást keresni a mélyszegénység  problémahalmazán. Persze nem ez az újság, sokan jönnek hozzánk, de most, először, új módon próbálkoztunk a bemutatkozással.

Azt találtam ki, hogy egy ppt segítségével pár fotóval felvezetem a probléma érzékelhető sokrétűségét, aztán, amikor a beavatkozási pontokat, próbálkozásokat, innovációkat bemutató fotókhoz érkezek, megkérem azokat, akik ezekben az elemekben részt vesznek, beszéljenek ők arról, mit dolgoznak benne, és miért.

Mindannyian izgultunk. Páran már rutinosak, hiszen a SZUNO programról sokszor beszéltek már, de többeknek ez volt az első ilyen bemutatkozása.

Aztán olajozottan ment minden. Sorban mutatták be, ki az adományozásaink rendszerét, elmondva ki, mikor, mennyit kap, hogyan tartjuk ezt nyilván, és milyen elvárások kapcsolódnak ehhez, aztán más a villanyóra projektünket, a lakások javítására irányuló segítségnyújtást, más a hímző-varró programban folyó munkát, megint más a kiskertprogramot, a különleges palántanevelővel, a munka irányításával megbízott a biobrikett készítésének technológiáját, az egyik anyuka az ösztöndíjprogramot, a táborozásokat, kirándulásokat, más az üvegikon festők munkáját….és a többi területet is.

Beszéltek olyanok, akik az alapítvány alkalmazásában dolgoznak, és akik a közmunkaprogramban segítenek nálunk, és olyanok is, akik önkéntes munkát végeznek. Olyan cigányok ás nem cigányok, akik munkatársaink ebben az esélyteremtő munkában, akiknek feladataik vannak, és eredményeik, amelyekre láthatóan büszkék.

Egyszerű emberek, akik nem szoktak ilyen közönség előtt beszélni, de most mindennél hitelesebben mutatták a látogatóknak, és nekünk is, hogy megértették a közösen meghatározott célokat, a közelebbieket és a távolabbiakat is, és képesek erőfeszítéseket tenni ezek teljesüléséért.

Persze nem hallgattuk el a nehézségeket sem. Meséltünk arról, hogy milyen messziről indultunk, és milyen apró lépésekkel haladunk.  Hogy mennyi konfliktust éltünk már meg, és ma is mennyit kell dolgoznunk azokért, akik nehezebben értik meg azt, amit a jelenlevők talán már biztosan tudnak. Válaszoltunk a kérdésekre, megmutatva az eredményekhez vezető, általunk sikeresnek ítélt utakat.

A végére a gyerekek autentikus tánccal jutalmaztak tovább, a számomra újra és újra megcsodált önfeledt tánccal, amiben feloldódnak, amelyben eltűnnek a problémák…. ami az öröm tánca.

Úgy tűnt, a hallgatóságra is nagy hatással volt, amit itt láttak. Meséltünk még a terveinkről is, a hamarosan pályázati támogatásból megvalósuló házvásárlásról, az asztalosműhelyről, a kertprogram további fejlesztéséről.

A végén, amikor már készülődtek a vendégek, egyikük még odajött hozzám. -Nálunk is menne ez -mondta- ha azok (mármint a cigányok) ott, máshogy állnának hozzá….

Sajnáltam, hogy nem értette meg. Hogy nem fog magától megtörténni a változás. Hogy már nincs idő tovább várni…..és rájuk mutogatni.

Mert ahhoz, hogy ők máshogy álljanak hozzá, nekünk is másképpen kellene hozzájuk állni. A változás ugyanis csak közös munkában, és partneri viszonyban érhető el.