Mostanában sokan megkérdezték tőlem: mi lesz veletek a következő tanévben? A változások nem sok jót körvonalaztak. Általában így válaszoltam: HA megkapjuk a közoktatási megállapodást, HA nem nyúlnak a normatívához, HA az államosítás után a forráshiányos önkormányzatok, az épületfenntartás nehézségei miatt nem szabnak ki nagy bérleti díjat, HA az egész napos oktatás engedi a művészetoktatási tevékenységet, akkor decemberig tudunk működni. Januártól persze, fogalmam sincs, mi lesz.

A költségvetésünk eddig is kicentizett volt. Pedig nem gazdálkodunk rosszul. De az esélyteremtő oktatás minden pénzt felemészt. Jó néhány éve már, hogy a tanév megkezdése még ment, de mindig bizonytalan volt, végig tudjuk e vinni. Mert a művészetoktatás költségeit úgy határozták meg, hogy az állami támogatás (normatíva) és a szülői befizetés (térítési díj) együtt fedezze azt. Igen ám, de volt olyan időszak, amikor az esélyegyenlőség elve fontos volt és törvénybe iktatták: az igazoltan hátrányos helyzetűektől nem szedhető efféle. Ez rendjén is van, hiszen mi is közoktatási intézmény vagyunk, és csak úgy teljesülhetett az egyenlő hozzáférés, ha az anyagiak miatt nem esnek el ettől a szolgáltatástól a gyerekek. Fontos volt egykor, hogy a művészetoktatás ne csak a gazdagok kiváltsága legyen.

De ott volt a nagy kérdés: honnan lesz pótolható a hiány? Mert ahol a nem fizetős gyerek csak pár százalék, ott nincs gond. De ahol meghaladja az ötven százalékot, ott olyan költségvetési hiány keletkezik, amit nem lehet ráterhelni a fizetős rétegre. Pláne nem, mint nálunk, ahol az arány 70 %. Ezt e kérdést valahogy sosem sikerült jól átgondolnia senkinek. Hat éve, hogy végre az AME lobbijának köszönhetően az alapítványi iskolák is lehetőséget kaptak, pályázati úton egyfajta normatíva kiegészítésre, közoktatási megállapodás keretében. Mi is. Akkor 304 hátrányos helyzetű gyerekünk volt, ma már ugyanolyan összlétszámnál 470 fő. Közöttük 300 halmozottan hátrányos helyzetű, zömében szegregátumban élő gyerek.

Ezzel a támogatással és költséghatékony szervezéssel, de dolgozhattunk. Persze pályáztunk is, egyre inkább azzal a szemponttal, mit tudunk beépíteni az oktatásba, ebből fedezve az eszközöket, az anyagokat, útiköltségeket. A többi meg elég volt a pedagógusbérekre, járulékokra. Törvényesen, minden vizsgálatnak, minősítésnek maximálisan megfelelve, szakmailag elismerten működtünk. A nemzetközi hírnév, a rengeteg elnyert pályázat, a képzésekre, előadásokra, bemutatókra, kiállításokra való felkérések sora, mind azt igazolta, jó úton járunk.

Módszertani innovációinkat ma is sokan használják itthon, a határon túli magyar iskolákban, és egyre több helyen a világban a gyermek képzőművészeti nevelésben, vagy integrált oktatásban dolgozók. Segíti ezt az a 13 tankönyv, módszertani segédanyag, amit készítettünk, a filmek, amelyekre a szakemberképzés is felfigyelt, lettünk hát gyakorlóhely is, segítve a felsőoktatási intézmények munkáját. Szakdolgozatok sora született rólunk, jönnek hallgatók most már külföldről is.

Közben, felismerve, hogy az iskola falain belül sosem fog megoldódni a mélyszegénységben élők gondja, komplex modellfejlesztésbe kezdtünk, ami már mutatja a befektetett munka eredményeit. Ehhez az alapítványunk az odaforduló emberek segítségével, adományaival kapott alapot, persze pályázva is, keresve a lehetőségeket. Épp most összegeztem egy kiadványban az eddigi tapasztalatokat, (http://igazgyongy-alapitvany.hu/wp-content/uploads/2011/12/Szoci%C3%A1lis-iskola-kiadv%C3%A1ny.pdf) nem sejtve, hogy az első összegzés egyben az utolsó is lehet.

Mert a közoktatási megállapodás pályázatán könnyűnek találtattunk. Naivan azt hittem, ennyi munka után, ennyi módszertani fejlesztéssel, ennyi eredménnyel, ennyi elismeréssel az Igazgyöngy nem megkerülhető egy olyan pályázatban, ahol a hátránykompenzálás legjobbjait keresik, hogy támogatásra méltónak mondják. De nem így történt. Nem kaptuk meg a normatíva kiegészítést, ezzel harmaddal csökkent a költségvetésünk. Ez akkora hiány, amivel nem tudunk megbirkózni.

Egy vonással húzták át mindazt, amit eddig elértünk. A hír teljesen letaglózott. Most mindenki küldi a tanácsokat: forduljak a helyi cégekhez és az önkormányzatokhoz. Itt a 33 LHH (leghátrányosabb kistérség) egyikében…Kihez? Olyan falvakban is dolgozunk, ahol egyáltalán nincs cég.Vagy áruljuk a gyerekek alkotásait….de milyen állami feladatot ellátó intézmény az, ami a tanórákon készült alkotások eladásából tartja fenn magát?! Pályázzunk, mondják. Igen, mást sem teszek, de a pályázatok programokra íródnak…nem arra, hogy az állásokat megtarthassam, és a járulékokat átutalhassam…..A közoktatási megállapodás keretében kapott támogatás volt az egyetlen, amiből ezt megtehettük.

Az előző tanévben is, mivel az akkor még élő megállapodás ellenére is csak június 14-én kaptuk meg a támogatást, civilek, cégek jóindulata, segítsége adott lehetőséget a tanév végig vitelére. Most kezdjek megint egy tanévet így? Iskola nélkül az esélyteremtő modellünk is értelmét veszti, hiszen mindent arra fűztem fel, a komplex problémakezelés a gyerek tanulmányai érdekében történt.

Belefáradtam. Mindig azt hittem, ha a szakmaiság-becsületesség-törvényesség háromszögén belül dolgozunk, ez elég lesz a megmaradáshoz. Tegnap valaki az arcomba nevetett: ugyan már! Hol élsz te?

Persze számolgatok még, ha két telephelyet, ahol csak hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak, bezárunk, akkor talán a többit, ahol még van pár szülő, aki fizetőképes, akkor ott talán megkezdhető az oktatás. De lehet, fölösleges. Meg kellene végre értenem a döntéshozók üzenetét: nem kell művészetoktatás, pláne nem a szegényeknek, nem kell módszertani fejlesztés az integrációra, nem kell esélyteremtő alapítványi munka, legalábbis nem állami forrásból. Pályázatokból mehet, hiszen az uniós fejlesztés,  jól mutat.

Mint a mélyszegénységben élő igazgyöngyös gyerekek rajzai a konferenciákon, dekorációként. Hiszen mindig jól mutatnak a svédasztalok mögött.