Az asszonyt úgy ismertem meg, hogy segítséget kért tőlünk. Akkor épp nem alkalmazta az önkormányzat, még támogatással sem, és a svájci frank alapú hitel bedarálta őket is, mint sokakat még. Már az őrület határán voltak. Esélyük sem volt megoldást találni. Lassan, de biztosan csúsztak lefelé, a teljes elszegényedés felé. Az asszony érettségizett, gyermekkorától mozgássérült, kétoldali csípőficammal, végtagrövidüléssel, és az ehhez az évek során még társuló bajokkal. Mivel akkor még létezett támogatás az alkalmazásához a „rehabosok” számára létrehozott konstrukcióban, pályáztunk hát, sikeresen, még az útiköltségét is támogatta a munkaügyi központ. Felvettük hát, és lett az alapítványi támogatottból munkatárs, aki nagy igyekezettel próbált megfelelni a nálunk néha már követhetetlenségig feltornyosuló kihívásoknak.

Mozgássérültként ülő munkát adtunk neki, hiszen láthatóan nehezére esik a járás, a busztól is időbe telik, amíg beér. Úgy látszott, minden rendben lesz. Aztán jött a felülvizsgálat. A menetétől is megrémült, mert úgy tűnt, nem lesz meg időben az igazolás, és így nem tudja a programban tartani majd a munkaügyi központ. Amikor erre rákérdezett, a felülvizsgálatot végző ügyintézőtől határozott, talán a szükségesnél is határozottabb választ kapott: nem lesz tovább az a program. A hír szinte arcul vágta. Mi lesz akkor velük? Aztán az asszisztens, látva elképedését még „empatikusan” megtoldotta: – Mit bámul? Nem érti, hogy nincs tovább az a program?!

Ezután már nem csodálkozott a vizsgálaton, a hangnemen, a bánásmódon, ami minden elemében azt sugallta: ő egy bűnös, egy csaló, egy jogtalan haszonszerző. De még reménykedett. Naponta hívta őket, várta a papírt. Hallgattam, ahogy telefonált, az irodában pont a hátam mögött van a készülék, ahogy kapcsolgatták ide-oda, ahogy sokadjára ismételte el ugyanazt, alázatosan, türelemmel, mintha remélné, ettől majd más lesz a helyzet. De a papír sehogy sem akart időre megérkezni. A programból persze kikerült, kicsit később a támogatási lehetőség is megszűnt.

Amikor a határozatot végre megkapta, sírva hozta. Elolvastam. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Hogy a gyerekkorától mozgássérült papírján ez áll: rehabilitációval munkába állítható. Bár lehet, én nem tudom, mi az a rehabilitáció….Vagy van olyan, amitől nő pár centit egy középkorú nő egyik lába? Vagy helyrejön a születésétől rosszul funkcionáló csípő, és a hozzá kapcsolódó gerincdeformálódás?  Hol, ki fogja alkalmazni így?

Utánanéztem, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Azt írják, a rehabilitáció célja az egészségkárosodást szenvedett személy szakmai munkaképességének helyreállítása. De hogy lehet helyreállítani a helyreállíthatatlant? Hogy lehet munkaképessé tenni azt, aki sosem volt az? És hol alkalmazható ma egy mozgássérült, akinek csak érettségije van (és hánynak nincs), ma, mikor az egészséges sem kap munkát, az sem, aki szakmát tanult, vagy diplomája van?

Persze nyilván a szakmai munkaképességben van a kulcsa a dolognak. Mert miért nem találta meg azt a szakmát, amiben így is maximálisan terhelhető? Ez a logika már ismerős. A felelősség áthárítása mostanában a leggyakoribb technika. No nem a rendszeren belül, hanem a személyre. Mintha minden személyes döntés kérdése lenne. Mintha egyszerű lenne ma szegény családból, vidéken, mozgássérültként megfelelő szakmai képesítést szerezni.

Rémületét csak mérsékelni tudtam. Egy pályázati projektben van egy állásunk, amibe most áttettem, igaz, terepi munka is van benne, de azt bevállaltuk helyette, hiszen nem tud gyalogolni, így megnyugodhat talán decemberig. Aztán nem tudom, mi lesz.

Persze, tudom, a helyzet már tarthatatlan volt. Sokan megtalálták a kiskaput korábban, és akinek volt pénze, annak lett sikeres leszázalékolása is. De a kiskapuk most is megvannak. Mert a „terepjárós” rokkantak ma is „betegebbek”, mint ő, akinek gyerekkorától végigvezethetően romló a kórtörténete. Akinek az alkalmazás, a munkalehetőség az utolsó kapaszkodó a nyomor előtt.

Ám ebben a nehéz helyzetben a munkáltatók szociális érzékenységére áthárítani ezt a problémát, nagy hiba. Bár így képezhetnek még egy bűnbakot a történetben: az érzéketlen munkáltatót. Aki nem alkalmazza a csökkent munkaképességűeket.  A lényeg, hogy a felelősség ne a rendszeren belül legyen.