Az asszonyt úgy ismertem meg, hogy segítséget kért tőlünk. Akkor épp nem alkalmazta az önkormányzat, még támogatással sem, és a svájci frank alapú hitel bedarálta őket is, mint sokakat még. Már az őrület határán voltak. Esélyük sem volt megoldást találni. Lassan, de biztosan csúsztak lefelé, a teljes elszegényedés felé. Az asszony érettségizett, gyermekkorától mozgássérült, kétoldali csípőficammal, végtagrövidüléssel, és az ehhez az évek során még társuló bajokkal. Mivel akkor még létezett támogatás az alkalmazásához a „rehabosok” számára létrehozott konstrukcióban, pályáztunk hát, sikeresen, még az útiköltségét is támogatta a munkaügyi központ. Felvettük hát, és lett az alapítványi támogatottból munkatárs, aki nagy igyekezettel próbált megfelelni a nálunk néha már követhetetlenségig feltornyosuló kihívásoknak.
Mozgássérültként ülő munkát adtunk neki, hiszen láthatóan nehezére esik a járás, a busztól is időbe telik, amíg beér. Úgy látszott, minden rendben lesz. Aztán jött a felülvizsgálat. A menetétől is megrémült, mert úgy tűnt, nem lesz meg időben az igazolás, és így nem tudja a programban tartani majd a munkaügyi központ. Amikor erre rákérdezett, a felülvizsgálatot végző ügyintézőtől határozott, talán a szükségesnél is határozottabb választ kapott: nem lesz tovább az a program. A hír szinte arcul vágta. Mi lesz akkor velük? Aztán az asszisztens, látva elképedését még „empatikusan” megtoldotta: – Mit bámul? Nem érti, hogy nincs tovább az a program?!
Ezután már nem csodálkozott a vizsgálaton, a hangnemen, a bánásmódon, ami minden elemében azt sugallta: ő egy bűnös, egy csaló, egy jogtalan haszonszerző. De még reménykedett. Naponta hívta őket, várta a papírt. Hallgattam, ahogy telefonált, az irodában pont a hátam mögött van a készülék, ahogy kapcsolgatták ide-oda, ahogy sokadjára ismételte el ugyanazt, alázatosan, türelemmel, mintha remélné, ettől majd más lesz a helyzet. De a papír sehogy sem akart időre megérkezni. A programból persze kikerült, kicsit később a támogatási lehetőség is megszűnt.
Amikor a határozatot végre megkapta, sírva hozta. Elolvastam. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Hogy a gyerekkorától mozgássérült papírján ez áll: rehabilitációval munkába állítható. Bár lehet, én nem tudom, mi az a rehabilitáció….Vagy van olyan, amitől nő pár centit egy középkorú nő egyik lába? Vagy helyrejön a születésétől rosszul funkcionáló csípő, és a hozzá kapcsolódó gerincdeformálódás? Hol, ki fogja alkalmazni így?
Utánanéztem, hogy pótoljam a hiányosságaimat. Azt írják, a rehabilitáció célja az egészségkárosodást szenvedett személy szakmai munkaképességének helyreállítása. De hogy lehet helyreállítani a helyreállíthatatlant? Hogy lehet munkaképessé tenni azt, aki sosem volt az? És hol alkalmazható ma egy mozgássérült, akinek csak érettségije van (és hánynak nincs), ma, mikor az egészséges sem kap munkát, az sem, aki szakmát tanult, vagy diplomája van?
Persze nyilván a szakmai munkaképességben van a kulcsa a dolognak. Mert miért nem találta meg azt a szakmát, amiben így is maximálisan terhelhető? Ez a logika már ismerős. A felelősség áthárítása mostanában a leggyakoribb technika. No nem a rendszeren belül, hanem a személyre. Mintha minden személyes döntés kérdése lenne. Mintha egyszerű lenne ma szegény családból, vidéken, mozgássérültként megfelelő szakmai képesítést szerezni.
Rémületét csak mérsékelni tudtam. Egy pályázati projektben van egy állásunk, amibe most áttettem, igaz, terepi munka is van benne, de azt bevállaltuk helyette, hiszen nem tud gyalogolni, így megnyugodhat talán decemberig. Aztán nem tudom, mi lesz.
Persze, tudom, a helyzet már tarthatatlan volt. Sokan megtalálták a kiskaput korábban, és akinek volt pénze, annak lett sikeres leszázalékolása is. De a kiskapuk most is megvannak. Mert a „terepjárós” rokkantak ma is „betegebbek”, mint ő, akinek gyerekkorától végigvezethetően romló a kórtörténete. Akinek az alkalmazás, a munkalehetőség az utolsó kapaszkodó a nyomor előtt.
Ám ebben a nehéz helyzetben a munkáltatók szociális érzékenységére áthárítani ezt a problémát, nagy hiba. Bár így képezhetnek még egy bűnbakot a történetben: az érzéketlen munkáltatót. Aki nem alkalmazza a csökkent munkaképességűeket. A lényeg, hogy a felelősség ne a rendszeren belül legyen.
18 hozzászólás, melyek közül a legfrissebbek:
norasiklosi: igen, én is így gondolom:
http://arokkantisember.blog.hu/tags/drszekelyildiko
Kedves Evafazekas! Teljesen egyetértek soraiddal, tényleg ez (ilyen) lenne az ideális hozzáállás, amit leírtál, bár mindketten tudjuk, hogy sajnos nincs így…vagy csak nagyon ritkán. Ha nem nagy kérés emailben ( arokkantisember@gmail.com) megadnád a munkahelyedet, és a te munkahelyi elérhetőségedet? Van olyan – megváltozott munkaképességű – ismerősöm (budapesti) aki épp nagyon keresne munkát – hátha még épp veletek nem találkozott össze….
Spórolni kell. Spórolunk is. Ott, ahol a legegyszerűbb: a gyengéken.
Tartás kell ahhoz, hogy egy családban ne a gyerek ételén – életén -, hanem valami valóban nélkülözhetőn takarékoskodjanak. Már amíg van miből, van mit. Egy a torta, aki bírja, az marja el belőle a nagyobb szeletet.
Ez az országos nagy család most nem mutat se emberi tartást, se összetartást. Azokon rúgunk nagyot, akiken már előtte is nagyot taszajtott az élet. Elesszük előlük a morzsákat is.
Megrendelésre harsog a sajtó egy része a közel 800 ezer megváltozott munkaképességű-fogyatékos-rokkantnyugdíjas népesség jelentette elviselhetetlen teherről, miközben nem is annyi, hiszen jó részük már az öregségi nyugdíj korhatárt is rég átlépte, s befizetéseivel szerzett jogot az ellátásra, s a “maradék” sem egységes massza.
Akár nevethettem volna, csak szomorúbb volt annál, hogy kedvem lett volna rá, mikor kiderült, hogy a szakterületemre zúduló újabb hatalmas adag pénz elköltésének is az lesz a projekt-menedzsere, aki az előző projektben vidáman mondta: nehogy már vakokat ne tudjak munkába állítani, amikor fogyikat is tudtam (középsúlyos értelmi fogyatékosokat). A helyzet meg nem értését ennél jobban nehezen bizonyíthatta volna: áruházláncok alkalmazzák a lelkiismeretes, kedves, együttműködő középsúlyos értelmi fogyatékosokat egyszerű munkakörökben, tandemben . Állítson csak be ugyanoda valaki azzal, hogy a címkéket ugyan nem látom, se árun, se polcon, de pakolni én is tudok… és van persze egy középfokú számítástechnikai papírom, érettségim. Hát nem kéne – árufeltöltőnek se, ahová az említett csoport pedig mehet(ett). Amúgy nem tudott munkába állítani, egyet se, de addig-addig alkítgatták munkájának sikerkritériumait, hogy ez végül nem számított.
Néztünk egymásra a területre vonatkozó tudással felvértezett kollégákkal, hogy nem érti, mekkora butaságot mond. De nem értette, sőt olyan jól bevált, hogy ismét tág teret kapott áldásos tevékenységéhez: látássérültek rehabilitációja – gyermekszegénység – s most ismét rehabilitáció. Ő kap munkát, hiszen bevált. Neki ezzel a hihetetlen szakértelmével nem kell aggódnia, hogy projektről projektre miként boldogul majd, lesz-e munkája a szabad munkaerőpiacon. Az ottani megmérettetéstől megkíméli az élet, mindaddig míg megváltozott munkaképességű nem lesz.
Jelen esetben is jól érzékelhetően vannak keretszámok; még nem találkoztam azokkal, akik fennakadtak volna e nagylukú rostán, akikre kimondta volna a felülvizsgálat: helyzetük egésze miatt nem alkalmasak a szabad munkaerőpiacon munkát keresni, s még inkább TALÁLNI. Mindenki munkaképes, egytől egyig.
És igen, kedves Kovács István Péter, a jogszabályok említett pontjai akár változatlanok is lehetnek, csakhogy a verseny – vagy akár a nonprofit – szférában ezekkel nem sokra megy a kedves munka után ácsingózó. Ez kevés. Ahol működni látszik – külföldön – nem ezt a kiszolgáltatott réteget ösztönzi az állam arra, hogy adja el magát a szabad munkaerőpiacon, hanem bizony az állami szféra is kvótával dolgozik: azt a néhány százalékot, amelynek megváltása a 960.000 forint, maga is vállalja, talán példaként.
Saját szakterületemen láttam, ahogy az uniós aranyesőt felitta föld. Jó, néhányan tényleg idejében égnek emelték orcájukat, összetették két kezüket, és igyekeztek felfogni belőle valamennyit. Nem a köz, a szakterület, hanem a maguk javára. Egészségükre.
Az érintettek közül mondta valaki, hogy ha a fejenként rájuk eső hányadát a “rájuk költött” pénznek kézbe adnák, talán inkább lenne megoldás a problémáikra. És nem tudom azt mondani, hogy ne irigykedjetek, mert busásan megtérül, amit a projektekre költenek. Mert nincs látszatja.
És még egyszer kedves Kovács István Péter: láttam facebook profilján, hogy ismerőse a MPANNI alapítványának. Remélem, hogy csak messziről, s személyes érintettsége legfeljebb annyi, hogy hozzátartozója ott dolgozik, mert ha gyermeke kapcsán lesz kénytelen megismerni a hazai sérült-fogyatékos stb. EMBEREKRE vonatkozó állami megfontolásokat, akkor nem lesz a területen hír, amelytől ne lennének majd rémálmai gyermeke jövőjét fontolgatva. Azt pedig végképp nem kívánom, hogy élje bele magát néhány percre abba az elképzelt helyzetbe, hogy egy más által okozott autóbalesetben ön megsérül. Nem nagyon: csak beüti a fejét, és eltöri a karját. Alapvetően meggyógyul, csak az ügyesebb kezének elvész a szorító ereje, nem tud vele megtartani csak egy papírzsebkendőt, és memóriaproblémái, szótalálási nehézségei lesznek. Vajon, ha a mostani munkáltatója nem venné vissza – nem szokta, még állami munkahely sem, s ha jól keresett, annál kevésbé, hiszen mindig van jelentkező, s ultima ratioként kevesen szégyenlik bevetni, hogy de nekem kutyabajom, ez meg egy kripli -, vagy ha saját vállalkozást vezet, s abban akadályozná a fent leírt, nem is különösebben durva állapot, mihez kezdene a családjával, ha az Ön hozzájárulása az élethez havi szűk 30 ezer forint lenne a továbbiakban?
Egyetlen embert láttam, aki a megvakulása után vissza tudott kerülni az eredeti állásába. Mit ad Isten, ő volt a főnök, nem tett keresztbe magának ;)
Szeretném nem érteni, ami a területen zajlik.
Azt hiszem, ez az interjú mindent elmond a rendszer hozzáállásáról…
@Emberrokkant: Az általad felsoroltak olyan korlátok, ami egy ideális munkáltatónál fel sem merülne. Nem bírja felemelni a papírköteget a könyvelő? Majd felemeli egy segítőkész kolléga. Szoftverfejlesztőket sem gépelési sebességre mérünk, hanem határidőre és minőségre. Irreleváns, milyen gyorsan gépeli be, csak a vállalt határidőt tartsa be. Bármilyen tanácsadói, szellemi munkakörben, képzettségtől függően gond nélkül lehetne mozgáskorlátozottakat alkalmazni.
De nem teszik, még a kedvezmények esetén sem, a prekoncepciók, irreális félelmek mindent felülírnak. Gyors, munkáltatók körében végzett körkérdésemre az volt a legáltalánosabb válasz, hogy “nem tudna bejönni kerekesszékkel az irodába”. Akadálymentesítés? Hááát, izé, az drága…
Tulképpen a f… kivan ettől az egésztől. Már elnézést kérek a kifakadásomért. Hogy mindig kell lenni társadalmi csoportnak, akit páriává tesz a rendszer….
http://www.femina.hu/hirhatter/interju_rokkantsagi_felulvizsgalat
Fazekaseva, írod, hogy: “Példával szemléltetve: vajon egy mozgáskorlátozott szoftverfejlesztőnek hosszabb idő kell-e a kódoláshoz? Egy kerekesszékes könyvelő tudja-e tartani a határidőket? Egy csípőficamos telefonközpontos fel tudja-e venni a telefont 3 csörgésen belül, ahogy ez az egészséges kollégáitól elvárt? Ha igen, akkor milyen megváltozott terhelhetőségről beszélünk, drága munkáltatók?”
Az az igazság, hogy nem a munkáltatók beszélnek megváltozott terhelhetőségről…nekik csak a papír kell, egyáltalán nem érdekli őket, hogy a mozgás- vagy bármilyen más sérült mit bír…Nézd csak meg az ajánlatokat itt: http://www.rehabjob.hu és tapasztalni fogod, elvétve van 8 órásnál rövidebb munkaidő…. És igen sajnos a fizikai terhelhetőségnek igenis vannak korlátai pl. egy mozgássérült esetén, pl. az adott mozgássérült könyvelő rossz(abb) keze miatt nem tud megemelni egy másfél kilós iratköteget, a szoftverfejlesztő kezének izomgörcse miatt nem tíz, hanem csak 1 újjal képes gépelni, és azt is lassan…nem folytatom, vég nélkül tudnék ilyen és hasonló, abszolút valós példákat hozni.
Amikor 2010 ben a Fidesz nyert oszinten orultem , azt hittem jobb lesz az orszag lakoinak.
Mara rajottem hogy igazuk van azoknak akik azt mondjak szinte szisztematikusan lokik a teljes ellehetetlenulesbe a gyengeket es a betegeket.
Ilyenkor mindig orulok hogy regota nem elek Magyarorszagon. Ami ma ott megy felhaborito es embertelen. Es itt mar nemcsak a ciganyokrol vagy azokrol van szo akik nem akarnak dolgozni, hanem mindenkirol aki nem eleg gazdag ahhoz hogy megfelelo biztonsag alljon mogotte es a csaladja mogott.
58 éves nőismerősöm kb. 10 éve a legalacsonyabb,27000 forintos rokkantsági nyugdíjat kapta.Tavaly ősszel agyvérzés érete; fél oldalára lebénult, egy hónapot feküdt a kórházban,3 hónap múlva sikerült lábra állnia, a gondos kórházi ápolásnak és határtalan akaraterejének köszönhetően.Múlt hónapban a 10 percig tartó felülvizsgálatot kövezően újabb állapot-diagnózist kértek az ellátó kórház neurológiájától.
Ismerősömet, aki 50 métert nem tud megtenni, rettenetesen lefogyott, korábban eltört és lebénult kezével fogni sem tud, rehabilitálásra alkalmasnak találták.
Kicsit fogalom-zavaros társadalmunkban ez azt jelenti, hogy ezt a fing pénzt is elveszik tőle, és a “Keressen magának munkát!” szlogennel sorsára hagyják.
Nem, nem hagyják az út szélén, hiszen ezt maga a miniszterelnök ígérte meg még korábban.A NÜK(nemzeti ügyek kormánya) lehetőséget ad neki, hogy négy fal között pusztuljon éhen vagy fagyjon meg, a kutyájával együtt.
Nagyon jó lenne ezeket az ügyeket összeszedni és (megfelelő összefoglalás után) az Alkotmánybírósághoz valamint Brüsszelbe és az ENSZ-hez postázni.
A problémát megértem, és azonosulni is tudok vele teljes egészében, lévén álláskeresők segítésével foglalkozom. Az, hogy valakit munkaképesnek nyilvánítanak ilyen egészségi állapotban nyílt pofátlanság a rendszertől, remélem fellebbeztek.
De: fontos lenne, hogy az ilyen embereket – főleg, hogy érettségizett – ne írjuk le azzal, hogy neki aztán nem lehet állást találni. Lehet, lám, az alapítvány is tudta foglalkoztatni. Így jó eséllyel bárki más is tudná. nem tudjuk, idegennyelvet beszél-e a hölgy, ezt sosem késő elkezdeni tanulni, és máris versenyképesebbé válik a munkaerőpiacon.
Más részről fontos előrelépés lenne, hogy ne csak erre specializált, erre felkészült munkahelyek tudjanak ilyen embereket foglalkoztatni. Ha valakinek segítek önéletrajzot írni, most be kell írnunk, hogy mozgáskorlátozott, megváltozott munkaképességű stb. Mert nem természetes, hogy egy munkahely akadálymentesített, vagy, hogy a kollégák kellő toleranciával fogadnak egy fogyatékkal élőt. (Ezt a multik legalább megoldották: egyszerűen megkövetelik a toleranciát, kirúgás terhe mellett. Ha másképp nem megy, nekem így is jó!)
Nem tudom elfogadni, hogy miért kellene a megváltozott munkaképességnek szempontnak lennie, ha egyébként a feladat elvégzésére alkalmas az illető (pl. egy kerekesszékes könyvelő pont ugyanúgy tudja az adott feladatkört, mint bármely másik könyvelő, valószínűleg marketing igazgatónak, és személyzeti vezetőnek, telefonközpontosnak, szoftverfejlesztőnek, és bármely más ülő munkakörben is alkalmazhatók mozgássérültek). Ehhez is szemléletváltás kell. Nem pedig belesüllyedni abba a prekoncepcióba, hogy a mozgáskorlátozott kevésbé terhelhető. Példával szemléltetve: vajon egy mozgáskorlátozott szoftverfejlesztőnek hosszabb idő kell-e a kódoláshoz? Egy kerekesszékes könyvelő tudja-e tartani a határidőket? Egy csípőficamos telefonközpontos fel tudja-e venni a telefont 3 csörgésen belül, ahogy ez az egészséges kollégáitól elvárt? Ha igen, akkor milyen megváltozott terhelhetőségről beszélünk, drága munkáltatók?
Nos, a dologban én is érintett vagyok, lévén születésemtől súlyosan hallássérült, ami mára annyira fokozódott, hogy lényegében hallásmaradványom van. Mindezt súlyosbítja, hogy gyakorlatilag csak szájról olvasva értem meg a beszédet, ami jelentősen korlátozza a mindennapi kapcsolattartást is, nemhogy a munkavállalást.
Szerencsém van, mivel gyerek koromban a környezetem lehetővé tette a szellemi képességeim kifejlődését, így a hátrányokat jelentős részben ellensúlyozni tudom. Ezért van diplomám, munkahelyem is, ahol mellesleg diplomát nem igénylő munkát végzek, a teljesítmény-elvárás ugyanaz, mint a többiekkel szemben, az egyetlen könnyítés, hogy telefonálnom nem kell.
Nos, nemrég voltam én is felülvizsgálaton – korábban a 67%-ommal a III. csoportba tartoztam. És lám, a bizottság úgy találta, hogy a munkavégzéshez még csak rehabilitációra sincs szükségem. Miután ott helyben több alkalommal sem értettem, mit mondanak nekem. Bizonyára azt gondolták, csak szimulálok, elvégre hogyan járhattam normál iskolákba , ha nem értettem, amit mondanak…
Ja, és közben kérdezték, hogyan tanultam meg beszélni, amúgy a beszédemen erősen érezhető, hogy “baj van”, a hangképzésem hibás, és hadarok, elharapom a szavakat.
Minden esetre nagyon rosszul jön nekem is, hogy a munkáltatóm nem tudja tovább igénybe venni a lent említett rehabilitációs hozzájárulást. Ami mellesleg egyetlen ponton múlt, ennyivel kaptam kevesebbet a szükségesnél. Ezt még külön arculcsapásként értékelem, hasonlóan azt, hogy a határozatban olyan vizsgálatokra hivatkoznak, amit el sem végeztek!
Most szépen gyűjtögetésbe kezdtem, mert azért akad egy-két panaszom – lévén 55 éves -, amelyeknek nem jártam utána, minthogy a munkavégzésben AZOK nem zavarnak, és majd beadok egy új igénylést, mivel a fellebbezésre adott 15 nap az égvilágon semmire nem elég, tekintettel a több hetes előjegyzési időpontokra.
Ugyanis kifejezetten letolt az egyszál doktornő (bizottság, aha…), a miért nem vittem kardiológiai, ortopédiai, stb. leleteket, szakvéleményeket. Na de miért is vittem volna a balesetes/arthrosisos térdemről, amikor olvastam, hogy a fél láb elvesztése is mindössze 34 %-ot jelentett??
Így aztán megállapították, hogy gond nélkül alkalmazható vagyok. Legfeljebb nem találok munkát, na de az már az én saram, nemigaz?
Milyen jó lenne, ha az ilyen nagyokosok nemcsak az észt osztanák, hanem hathatósan segítenének.
Felháborító, amit mostanában ezekkel a szerencsétlenekkel csinálnak. Kívánom mindazoknak, akik ebben az őrületben részt vesznek, hogy egyszer tudják meg, milyen az, amire most kényszerítik ezeket az embereket. Kívánom, hogy hónapokig évekig legyenek munka és jövedelem nélkül. Talán akkor majd empátia is szorul beléjük.
Nekem van egy 46 éves unokahugom, aki ismét hónapok óta munkanélküli. Azért vesztette el nagyon szeretett – de meg nem fizetett – állását , mert a tulaj nem akart béremelést adni, inkább kirúgta az egész csoportot, aztán gondom vett fel helyettük mást, akiknek nem kellett emelni, hiszen újak voltak.
Lassan fél éve még csak nem is jelentkeznek, ha elküldi a pályázatát. Pedig mindene ép, csupán a pajzsmirigye rendetlenkedik. S a most hozott rendelkezésekből is kimarad.
Kedves Kovács István Péter! Ön szerint hova lehet fordulni? Hátha Ön tud jó megoldást. Nem rémhireket terjesztünk, csak kétségbe vagyunk esve.
Kedves Péter!
Amikor ezt a cikket elkezdte olvasni, a jobb oldalon találhatott : egyrészt egy rövid bemutatkozást Ritók Nórától, alatta pedig 2009 szeptemberétől megjelent bejegyzéseinek listáját.
Talán bele kellett volna olvasnia, mielőtt “leújságírózza” Nórát…aki amúgy Berettyóújfalu környékén csak Nórikanéni…sok-sok embernek…
Ajánlom figyelmébe a fent említett bejegyzéseket, mielőtt rémhírterjesztőnek titulálja a cikk íróját.
És ha van ÉPKÉZLÁB ötlete is, nem csak a médiában sugárzott szólamokat fújja…keresse meg az Igazgyöngy alapítványt…
Ha beírja a Google-ba talál róluk, Nórikáról is épp elég anyagot…
Ja, és itt északon is jöhet bármi használható ötlet! Én már nyugger vagyok, de a falunkból is szeretnének dolgozni. egészségesek is!!..nagyon sokan. De mivel Eger 25 km, már a telefonos érdeklődésre is NEM a válasz…
Tehát még egyszer ajánlom figyelmébe az EGÉSZ Nyomor széle blogot..:!!!!!!!!
Kis pontosítás a kommentekhez: a rehab hozzájárulást a mostani szabályok szerint a legalább 25 főt alkalmazó cégeknek/szervezeteknek kell megfizetniük. (Tavalyig ez a szám 20 volt, tehát sajnos csökkent a fizetésre kötelezettek köre – így az ebből származó költségvetési bevétel is…. hogy ez kinek jó, azt tényleg nem tudom elképzelni.)
kovacsistvan peter-nek pedig csak annyit tennék hozzá jószándékú (?) hozzászólásához. 1) megjegyzésével az a baj, hogy a rehab kártyát jelenleg csak a III. csop. rokkantak igényelhetik, a súlyosabb állapotúak nem (ezzel sikerült éket verni a súlyosabb ill. a kevésbé súlyos sérültek munkakeresési érdekei közé….Na, ez vajon kinek volt érdeke?)
2) számú megjegyzés meg ott hibádzik, hogyha a történet főszereplőjét állapota ellenére PAPÍRON túl egészségesnek találná a jövőben valamely újabb felülvizsgálat (ha jól értem, most C1 esetleg B1 a minősítése) akkor már nem lesz eléggé rokkant ( megváltozott munkaképességű), ahhoz, hogy rá tekintettel bármely munkáltató mentesüljön a 960E/év megfizetése alól – nos, akkor ki is fogja őt alkalmazni?
A tanulság kedves peter annyiban ragadható meg, hogyha hallgatott (esetleg érdemben tájékozódott volna) mielőtt ide ír, akkor bölcs(ebb) maradhatott volna.
Mindenesetre, higgyen nekem, tanulni sosem késő, nézelődjön, olvasson – és esetleg kérdezzen itt:
http://arokkantisember.blog.hu/
Kedves Kovacsistvan peter,
Nem értek a foglalkoztatási ügyekhez, amúgy kb félévente változnak a szabályok, ember nem tudja követni, ráadásul nem is értem, miért mindent folyton átalakítani, de ez nem is érdekes…
Van azért ennek egy emberi oldala, ami mélységesen felháborító. Gondoljon bele, mit érezne, ha veleszületett testi hibája lenne, amitől komoly problémát okoz a helyváltoztatás, és hirtelen a képébe vágnák, rehabilitálható. Nem is értem…Hogyan? mitől lesz egyenrangúan munkaképes? Milyen csoda fog azon a rehabilitáción történni? És ha lehet ilyen, akkor mostanáig miért nem lépett az egészségügy ezzel fantasztikus terápiával, ami megnövesztené az egyik lábát, mondjuk?!
Milyen eljárás az, hogy végtaghiányos, vak embereket köteleznek arra, hogy elmenjenek arra a bizonyos vizsgálatra? Belegondoltak a bürokraták ott a karosszékükben, hogy pont ezeknek az embereknek az A-ból B-be eljutás is komoly nehézséget, anyagi pluszterheket jelent?
Rengeteg a panasz ezzel kapcsolatban, felháborító az érzéketlenség!
Amúgy pedig nem rémhírterjesztés, ha valaki azt írja Nóráról, hogy újságíró, csak tényszerűen nem igaz. Tehát amikor ilyesmit kér rajta számon, jobban tenné, ha előbb utána nézne a saját szavai igazságtartalmának… Bár ez a kioktató, lekezelő stílus senkivel szemben sem teszi szimpatikussá :((((
Kedves Péter..én még újságíró sem vagyok…csupán egy civil szervezet vezetője, ahol csak támogatással tudnám alkalmazni a megváltozott munkaképességűt….és tudom, sok cég is így van, mivel nem tudunk olyan munkakört adni neki, amiben teljes értékűként foglalkoztatható….vehetünk fel támogatással is bőven olyat, aki mozogni is jól tud……amíg a bérét a támogatásból tudtam fedezni, megoldott volt. Így még csökkentett járulékkal sem tudom….és itt akkora a munkanélküliség, hogy a kolléganőmnek esélye sincs elhelyezkedni….érettségivel, fizikai munkára képtelenül….Épp itt érzem az esélyegyenlőség csökkenését….hogy amikor van támogatás pl. a pályakezdők, vagy az 50 év feletti egészségesekre, akkor azt választom, azt kell választanom, részben a gazdasági kényszer miatt, részben pedig azért, mert az egészséges jobban terhelhető…..Persze biztosan van olyan cég, ahol jól járnak a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásával……csak én még nem láttam olyan céget, legalábbis itt a környéken, ahol keresnék őket….A kártyáról tudok….de nem elég a járulékkedvezmény. A 960 ezer Ft-os hozzájárulást, meg, ha jól tudom, akkor nem kell megfizetni, ha 20 fő fölött alkalmazunk egy fő megváltozott munkaképességűt….mi a sulival együtt tizenöten vagyunk….Szóval, biztosan van cég, akinek jó, de sokaknak nem, és itt azért talán nem mondhatjuk, hogy rémhírkeltés…..csak egy nézőpont….nem is akart több lenni.
Kedves Nóra!
1.) Július 1-től bevezették a rehabilitációs kártyát, amivel 27%-os SZOCHO kedvezmény jár, így a munkáltatónak a bruttó bére után csak az 1,5%-os szakképzési hozzájárulást kell megfizetnie.
2.) Minekután a megváltozott munkaképessége még fennáll, ezért az évi 960 eFt-os rehabilitációs hozzájárulást nem kell megfizetnie a cégnek, amivel szintén pénzt hoz a cégnek.
Tudom, Ön csupán egy újságíró, de nem kellene rémhíreket terjesztenie, mert a cég továbbra is jól jár a foglalkoztatásával!