Hazafele utaztunk. Pestről, a Múzeumok éjszakájáról. A Néprajzi Múzeumban voltunk, két asszonyt is vittem, szép dolgot tanultak meg, az üvegikon festését, ebből tartottak bemutatót, mutatva, segítve az érdeklődőknek a fogásokat.

Egyébként is szeretem őket vinni. Mert ez is része annak a munkának, amit együtt végzünk.

Az pedig teljesen biztos, hogy csak akkor van értelme, sikere, ha mindenbe bevonjuk őket. Nem rólunk szól ugyanis a dolog, hanem egy közös ügyről, amiért mindannyian dolgozunk. Amiben az ő tudásuk, tapasztalásuk éppúgy benne van, mint a mienk, csak mások a szerepek, de a célunk ugyanaz. A megoldáshoz vezető út csak a kettőnk tudásával körvonalazódik, és a kettőnk akaratától lesz sikeres. Sokan ezt nem értik. Ezért nem megfelelően közelítik meg. Nem értik, hogy az alany is lényeges pont a dologban, nemcsak a hatás. Mert akarhatok én valamit, amit az én pozíciómból megfelelőnek látok, ha ez nekik nem megy, nincs semmi kötődés, alap hozzá, mert ez így csak szerintem jó út, ők nem úgy gondolják. És hiába erőlködök, csak magamat csapom be azzal, ha kényszeresen azt akarom bizonygatni, így jó, ahogy én mondom…csak hát „ezek” nem értik.

És bizony, a megértetés is feladat…mert lehet, ahhoz is hiányzik valami. És nem biztos, hogy csak belőlük. Gyakran belőlünk is. Mert a többség nem azon gondolkodik, hogy vajon miért nem működik a dolog, hanem tényszerűen megállapít, bűnbakként kijelölve azt, aki nem hajlandó a hatásokat befogadni, és annak megfelelően azonnal másképp működni.

Igen, azt hiszem a legnagyobb baj, hogy nem akarjuk megkeresni és megérteni az okokat. Azok nélkül akarunk valamit kikényszeríteni, túl gyorsan, ha kell erőszakkal is. Nem akarjuk a munkánk részévé tenni azt a tudást, amit tőlük szerezhetnénk meg ahhoz, hogy sikeresek lehessünk. Velük. És nem mi magunk.

Egyébként azt is szeretem, ha valahol róluk beszélek, vagy az ő munkáikat mutatom, akkor ők is ott vannak. Igen, éljék át velem együtt az örömét, a dicséreteket, vagy kétkedő pillantásokat, esetleg negatív véleményeket, a fáradságát az utazásnak, a találkozások izgalmát. Azt is szeretem, hogy első kézből viszik a hírt a többieknek, akik otthon maradnak. Mert így sokkal hitelesebb, mintha én mondanám el.

Szóval, szeretem vinni őket. Szeretem, ahogy szépen felöltöznek, ahogy hosszú hajukat kiengedik, kuncogva nézem a recepcióst, aki az aulában fogad, és látom a döbbenetet az arcán: Hogy kerülnek ezek ide?! Most mi van?!

És boldogan mutatom be őket mindenkinek. Érzem, ahogy minden idegszálukkal figyelnek, hihetetlen érzékenységgel reagálva mindenre, sosem viselkedve egy pillanatra sem úgy, hogy ne lenne őszinte, ám az identitást vállaló, a másikra figyelő, pozitív üzenetű. Érzem, hogy engem is figyelnek közben, hiszen az én reakcióimat már ismerik, olvasnak a tekintetemből….és azt szeretnék, ha az üzenet, amit együtt viszünk hiteles, és egységes lenne.

Nézem, ahogy hamar magabiztosan forognak ott is, ahol előtte sosem jártak, ahogy állják a fürkésző pillantásokat. Ahogy alkalmazkodnak.

Az átdolgozott éjszaka után együtt aludtunk, és reggel indultunk haza. Az autóban sok mindenről beszélgettünk. Volt idő. Négy óra is van az út hazáig. Már majdnem hazaértünk, mikor szóltak, hogy valamit kérdeznének. Mit gondolok, ők leérettségizhetnének valahogy?

Egyiküknek nyolc osztálya van, a másik két év középiskola után hagyta abba. És most ott, ahol eddig semmi perspektíva nem volt, most, az együttes munka során megéreztek valamit. A tanulás szükségességét. Azt, hogy az a másik világ, ami eddig túl messze volt, amit eddig nem is éreztek így, ami túl elérhetetlen volt, az, a tanulás útján talán elérhető.

Izgatottan kezdünk el gondolkodni arról, hogy lehetne megszervezni. Ki fogom találni.

Ajándékok ebben a munkában az ilyen pillanatok. Amikor „mellékesen” ilyen célok körvonalazódnak. Amikor olyan asszonyok éreznek meg valamit, akik a negyven felé közeledve, tele gyerekkel, gonddal, bedarálva az átörökített nyomorúságokba, a korai szülésbe, a tanulás mellőzésébe, a megszokott asszonyszerepbe, a munkanélküliségbe, nem akarják úgy tovább, ahogy eddig volt. Bennük fogalmazódik meg, nem bennem, ők akarják, hogy jobb legyen, többek legyenek, bepótoljanak valamit. Hogy elindulhassanak.

És már nem azt a tanfolyamot akarják, amiből tudják, sosem lesz munkahely, amiből nem lesz lényeges változás az életükben. Érettségit szeretnének szerezni. Belső indíttatásból.

Velünk talán sikerül. Miért ne sikerülne?