Talán fél éve segítjük őket jobban. Próbáljuk mindennel, mint mást, gyógyszerkiváltással, tartós élelmiszerrel, tisztítószerrel, használt ruhával, cipővel, játékokkal. Hat gyerek van, munka sehol, csak az adósság, főleg a villanyon.

Írtam már róluk, leginkább a fiúról, aki most érettségizik, és kiválóan tanul. Így lettek támogatóik is, a blogbeírás után, ki csomaggal, ki pénzzel. A segítségnyújtást mi is csak mások segítségével végezhetjük.

Próbáltunk hát segíteni, hátha nem kallódik el, hátha esélyt kap velünk, és azokkal a kedves, odaforduló emberekkel, akik úgy gondolták, képesek és akarnak is segíteni.

Mert minden elérhetetlen volt számára. Az iskolában, ahol most végez, hiányzott az a tantárgy, ami szükséges volt a felvételihez. Mert építész szakra szeretne menni. A tanfolyam díja, a beutazás, a kollégiumi szállás, ami a hétvégi képzéshez kellett, az alkalmasságira való utazás költsége, közben a szalagtűző, a ballagás mind meghaladta a lehetőségeiket. Mert a jövedelem minimális, egyszerűen nem futja mindenre, pedig spórolnak, ahogy bírnak, mindenen. Mégis felhalmozódik a kollégiumi tartozás, három gyerekre kellene fizetni, képtelenség…a hazautazást is alig bírják, ha mind itthon van, etetni őket sem egyszerű.

A kicsikkel itthon is mindig lesz valami, megfáznak, gyógyszer kell megint, már szégyellnek kérni. Közben a nagymama meghal, legalább a temetésre el kell menni, de messze van, túl a határon, bent, Erdélyben. Kocsit kell kölcsönkérni, és persze tankolni bele.

Az asszony anyaságin, a férj egy súlyos baleset után félig-meddig rokkantan. Műteni kellene, megint, már két éve, de nem akarja. Pénz is kellene hozzá, meg mi lesz otthon addig az asszonnyal és a gyerekekkel? A sérülése onnan van, hogy lezuhant az állványról egy építkezésen, és összetörte magát, nagyon. Bordáit, lábát, medencéjét. Hónapokig lábadozott. Feketemunka volt, biztosítás így persze sehol, sőt a munkáltató még meg is fenyegette, ha szólni mer…. Hát hallgatott. Mozgása nehézkes, nem is hívják be közmunkára, még oda sem, az orvos szerint nem lenne szabad erőltetnie, és az árokásás nem megfelelő neki. Így azonban félő, hogy elveszíti a segélyt is.

Eszembe jut az önkéntes munka lehetősége, ha 30 napot nálunk ledolgozik, leigazolhatom neki, regisztráltattuk az alapítványt, dolgozott nálunk így már más is. Örül, ígéri, dolgozik, amit csak bír. És tényleg. Kis raktárépületünket javítgatja, rendezgeti, szépül, javul minden a keze alatt, látszik, ért mindenhez, szerszámhoz, anyaghoz, ha kell hegeszt, ha kell, betont kever, statikailag rendbe hozza az épületet, aláfalaz, sarkot vasal…. És látszik, nem kényszer neki, szereti is a munkát. Pedig a nap végére látszik a fájdalom az arcán, de legyint, – á, csak akkor fáj, ha megállok…Reggel, a korai busszal jön, végigdolgozza a napot. Nem kell ellenőriznem sem. Tudom, teszi a dolgát.

Összehasonlíthatatlan a ház előtt járdát betonozó közmunkásokkal. Akik először is reggeliznek. Aztán várják a munka irányítóját. Utána az anyagot. Aztán megállnak, mert úgy látják, kevés lesz a cement. Amikor megkezdik, a kapu alja fölé betonozzák a járdát, így nem lehet kinyitni többé, bár csak félig öntik ki, mert elfogyott az anyag. Újabb várakozás. – Nincs több.- mondja a felügyelőjük, mikor előkerül, így a kocsibejárónál már csak pár cm-re futja a beton, nyilván összetörik majd, ha az első kocsi rámegy. De ez nem érdekli őket. Mennek odébb egy telekkel, a következő sóderkupachoz. Pedig ők is kőművesek. Elvileg érthetnének hozzá.

A mienk javítgat utánuk is. És sopánkodik, milyen kár az anyagért, milyen veszteség, hogy így csinálták meg…

Most a fiút is hozta. Még nem találkoztunk személyesen. A szóbeli érettségi a hét második felében lesz, addig is jön, segít az apjának. Hogy jobban haladjon. Mert tudja, nehezen mozog. Az írásbelin már túl van, remekül sikerült, nem volt gond semmiből. Meglesz az ötös. Biztosan.

Kezet nyújt, bemutatkozik. Helyes fiú, kedves arcú, udvarias. – Szeretném megköszönni a lehetőséget, amit kaptam. Azt a rengeteg segítséget. – mondja. – Remélem, vissza tudom segíteni valaha. Mert vissza fogom majd, megígérem.

Még folytatná, de nem hagyom. Nézem a szemét. Tiszta, őszinte a tekintete. Próbálom magamban összehasonlítani a kortársaival, akik most biztosan otthon tanulnak, készülnek a szóbelire, közben talán kólát isznak, vagy fagyiznak, mert tanulás közben jól esik egy kis nasi, akiknek van számítógépük, telefonjuk, és nem aggódnak a jövőjük miatt. Akik tudják, lesz majd pénz kolira, útiköltségre, különórára is, ha kell. Akiknek nem gond a ruha, cipő. Ő meg jön, betonozni, hogy törlesszen, mert mással nem tudja visszaadni a kapott segítséget. És nyomasztja, hogy kapta, tudja, nem ez a normális. Este meg készül a szóbelire. A 35 fokban végigdolgozott nap után.

Megérintem kicsit a vállát, rámosolyodok, aztán továbblépek. Mert nem bírom elviselni azt ahogy mondja, fogadkozva, visszaadja majd a segítséget.

Persze csak magam védem, hogy ne bőgjek, igyekszem hát természetesen viselkedni, mint aki tudja, érti, mi folyik itt, hogy egy tehetséges fiú csak a civilek segítségével lehet azzá, ami benne van.

Mert néha a hálát is nehéz elviselni. Mert annyira méltatlan az élethez.