Fontosak. Minden iskolában. Benne van a pedagógiai programokban. Ettől érzik úgy a gyerekek, hogy egy közösséghez tartoznak. Külsőségek, rítusok, szokások, amelyek felemelő érzést adnak a tanulóknak, az összetartozás büszkeségét.
Persze én is nagyon fontosnak érzem. A tablókép, a nyakkendő, vagy sál, a feliratos póló, a ballagás menete, az osztálykirándulás, a bál, a szülőknek bemutatott tánc, a tarisznya, az emléklap, a tábor…sok-sok dolog, amit tradícióként kezelnek az iskolák. Azért, hogy a gyerekek érezzék, ez az a közösségi érzés, ami megkülönböztet másoktól, ami büszkévé, odatartozóvá tesz.
Egy ideje inkább idegesít. Mert megváltoztak a viszonyok. És azt látom, megoldhatatlan helyzeteket teremt ez, és az összetartozás helyett egy réteg számára inkább a kirekesztést eredményezi. Mert sok helyen már régen nem arról van szó, hogy van egy-két szegény az osztályban, és annak majd a többi, a gazdagabb csendben összeadja. Mert sok helyen már majdnem mindenki az. Mégis ragaszkodnak az iskolák ahhoz, amit nem tud teljesíteni az, akinek a megélhetés is gond. Nem azt mondom, hogy meg kell változtatni a tradíciókat. Csupán át kellene gondolni, hogy lehetősége legyen mindegyik gyereknek elérni az érzést. Az odavezető utat kellene valahogy másképp szervezni.
A lány is oda tartozik, akinek nem sikerül. Mélyszegénységben élnek, öt gyerek, napi gondok, elhanyagolt ruházat, szakadt blúzok, nadrágok, tornacipő, tréningruha sosem, otthon már semmi nincs, bútor is alig, náluk előfordult már, hogy nem volt cipő iskolába menni, vagy vatta, betét, ha épp meg volt neki…akkor maradt otthon, nagy hiányzást felhalmozva. De végigvitte a rendszer, már nyolcadikból ballag.
Ballag, a megfelelő tradíciókkal és költségekkel. Mert neki is kellett volna fizetni a fotózásért, a képekért, a tablóért, ja, és persze a blúzért, ment hát, a többivel, nem sejtve, hogy a végösszeg túl sok lesz, és még ott van a többi, a tarisznya ára, virágról már nem is álmodik, elég, ha kinyögik a kötelező, több ezer forintot…
Persze, gyűjthetnének egész évben, mondják sokan a messziről ítélkezők. Ha lenne miből. Szívesen megnézném néha, ők hogyan osztanának be ennyit egy hónapra. Kicsit adnak be persze néha, a tanév során, amikor megjön a családi, de a végösszeg elérhetetlen. Mi próbálunk segíteni, hisz tudjuk évek óta, aki nem fizet, az nem lehet majd a tablón, mert leveszik a fotóját, mindenhol ez a gyakorlat. Meg lehet érteni a fotóst is….nem jótékonysági intézmény ő sem – mondja.
És jön a ballagás napja, fel kellene rendesen öltözniük, a lányoknak még csak-csak, de a fiúknak öltönyt akarnak, ez a hagyomány….megfizethetetlen számukra, még a kínaiból is. Pedig akarják, szeretnék ők is, hogy az övéké is olyan legyen, mint a többi. Hogy ajándékot kapjon, virágokat, hogy ők is adhassanak be az osztályfőnök virágcsokrába, és vihessenek süteményt, kólát.
A minap egy kis levelet kaptam. Hetente többször küldenek ilyet a gyerekkel, gyűrött papírfecnire, egy füzetlap darabjára, vagy egy boríték belsejére írva, ákombákomok, némelyik tele helyesírási hibákkal. És sokszor sokkoló, torokszorító kérésekkel. Ezt most egy anyuka írta, akinek ballag a gyereke. Hogy nem tudnánk e adni egy üveg olcsó kólát, meg egy bármilyen doboz kekszfélét. Hogy bevihessék ők is. Most kapcsolták ki tőlük a villanyt… semmijük sincs…és a gyerek szégyelli, hogy ők nem tudnak bevinni. Meg ő is szégyelli, hogy ilyet kér…de nem tud senkihez fordulni…
Mindegy, túl leszünk már rajta, csak egy hét, és vége az általános iskolának, elfelejtődik majd, jön az új suli. A középiskola.
És már rögtön a beiratkozásnál kezdődnek a gondok. A lány messzire menne, kollégiumba, ott van fodrász szak is….majd azt szeretné….elérhetetlen álom egy cigánynak, de nem mondom neki, elég, ha csak engem szomorít az elérhetetlensége. De már az iskolai beiratkozási értesítőnél megakadnak. Kötelező megvásárolandók, az iskola logójával ellátott sál (kérdezi, mi az a logó), póló, diákigazolvány, és persze a személyi iratok (tényleg, nincs is tb kártyája, azért be kell utaznia előbb), már rögtön olyan költségek, amit most biztosan nem tudnak befizetni. Arra sincs pénzük, hogy beiratkozni beutazzanak.
És ha valami csoda folytán ez össze is jönne…. még ott lesz majd szeptemberben a kollégium, mindazzal, amit vinni kell, az ágynemű, a törülköző, tisztasági holmik, némi költőpénz, meg útiköltség, hogy majd hazamenjen…. iskolaszerek, füzetek, könyvek, tornacucc, némi váltóruha, a mások számára természetes kirándulások…Az iskola csak kér…Lehetetlen annyi jövedelemből.
Ezért aztán, ha el is jutnak a középiskolai kollégiumig, pár hónapig, ha húzzák. Aztán egy hétvége után nem mennek vissza. Nem lesz miből. Később már nem is akarnak oda tartozni. Mert az odatartozást meg kell fizetni. És nekik nem telik rá. Etnikai hovatartozástól függetlenül.
Kicsit húzzák még, most már csak 16 éves korukig kell…néha visszamennek, a rendszer rugalmas, sok iskola görgeti őket, nem írja be a hiányzást, kell a francnak az a sok adminisztráció, jelentés a jegyzőnek, inkább csak úgy, papíron fut a gyerek, néha úgyis benéz majd, aztán megint hónapokat otthon marad. Hozzáadott pedagógiai érték nulla, de ez nem is érdekel senkit. Aztán vége.
És csak magukra vethetnek! Mert ezekért a döntésekért állítólag csakis ők tehetők felelőssé. Most is írta egy kommentelő az előző posztnál, hogy miért nem boldogulnak : “a saját hibájából (kerül ilyen helyzetbe), hiszen már jó néhány éve az iskola mindenki rendelkezésére áll”. Mintha egy gyerek döntésén múlna…És mintha a mai magyar iskolarendszer nem növelné a társadalmi különbségeket.
A lány nincs egyedül. Mi most úgy kilencvenet követünk a nyolcadik végén. Csak ne lenne igaz az érzésem, hogy novemberre nagy részük már otthon lesz. Ugyanúgy, mint évek óta mindig. Előbb maradnak, aztán elmaradnak, lemaradnak, végül kimaradnak. Végérvényesen. Mindenből.

34 hozzászólás, melyek közül a legfrissebbek:
villolelkes,
hozzászólásával martapataki véleményét erősíti., miszerint a szegénység relatív, és valamikinek ez hiányzik, másnak meg az. Angliában hiába nem éheznek, hiába van ingyen az iskolai egyenruha, felgyújtották a fél várost, mert nincs plazmatévéjük és márkás ruhájuk. A járjon alanyi jogon a plazmatévé mégsem járható út.
Én pártolom az iskolai egyenruhát, de az iskolai logo mutatja, hgy melyik iskolába jár, és Angliában is vannak elit iskolák meg mezei iskolák. Az egyikbe a gazdag szülők gyerekei járnak, a másikba a szegény szülők gyerekei.
@jolankiss
Pont az angliai mintát kellene bevezetni, az egyenruha ott ugyanis azért van, hogy ne legyen a gazdag és szegény gyerek között nyilvánvaló a különbség, sok más, társadalmi szolidaritásra nevelő eszköz mellett. Az angol állami iskolák nem fizetősek, de ott is kötelező az egyenruha és az állam segít annak is megvenni, akinek erre nem futná. De az angol szegénységet nem lehet összehasonlítani a magyar mélyszegénységgel. A csoportkép bőven elegendő lenne, de a magyar szeret flancolni, kivagyiskodni, és saját tulajdonú ingatlanban lakni, ennek meg is vannak a következményei, az így vetett hullámok pedig a mélyszegénységben élőket sújtják leginkább és csak a közösséget rombolják.
@martapataki
Az utazásos hasonlata sajnálatosan ízléstelen és az empátia teljes hiányáról tanúskodik, a hozzászólásai pedig lenézésről árulkodnak. Akkor pedig hiába a tanultság és a nyelvtudás. Van egy mondás, hogy csak akkor lehet lenézni egy emberre, ha segítünk neki felállni. Ne gondolja, hogy nem veszhet el az, amiért megdolgozott, nem mehet csődbe a bank, az állam, a biztosító, nem jöhet-e olyan politikai fordulat, amikor Ön húzza a rövidebbet. A tavalyi angol lázadásokat átéltem, a párom házától két kilométerre lángoltak az utcák, és nem tudtuk, hogy nem jönnek-e ide, ami felső-középosztálybeli negyednek számít, házakat fosztogatni, pedig ezek az emberek, bár nagy részük szegény, nem éheztek, iPhone-okért, plazmatévékért és márkás ruhákért törtek be kirakatokat. Otthon ennél sokkal rosszabb és kilátástalanabb a helyzet, érdemi munkát sok esetben inkább a civil szféra és nem az állami ellátórendszer végez a mélyszegénységben élőkkel. Ez egy rettenetesen nehéz, sziszifuszi, hosszútávú munka, egy olyan világban, ahol nem divat már hosszú távon gondolkodni, de csak így lehet a szociális, etnikai konfliktusok eszkalálódását elkerülni.
melindakormondi,
Az angliai példa egyáltalán nem jó, ott rengeteg a magán iskola, (magas) tandíjjal egyenruhával, és egyéb költségekkel. Szülői összefogással meg lehet szüntetni az iskolákban sok (felesleges?) kiadást.De mindegyikben nem, hiszen akik ki tudják fizetni, azok ki fogják fizetni a báli ruha bérlését. Miért ne tennék? Akkor meg arról lehet posztolni, hogy X iskolában van bál, hagyományos, bérelt ruhában, Y-ban meg nincs, pedig az oda járó gyerekek is vágynak rá.
korneliapappne toth
Teljesen egyetértek. Angliában élek pár éve,itt nincs ballagás, nincs szalagavató, azt sem tudják mi az, amikor mesélünk róla, csak csodálkoznak, hogy minek az, tablókép helyett itt van egy csoportfénykép, pedig itt aztán lenne pénz mindenre. De nem csinálják, mert minek.
Az én véleményem az, hogy szép dolog a hagyományokhoz ragaszkodni, de ostoba dolog eladósodni emiatt. Csak egy iskolának, csak egyetlenegynek kellene bevezetni, hogy a szalagavatóra a saját ruhádban gyere, ballagásra elég egy fehér ing, blúz, és nincs tablókép, csak egy csoportkép.
Jövőre száz követője lenne.
Martapataki,
azt hiszem, most is értem, mire gondol.
Igen, igaza van: egy újabb kajacsomagtól mi változik meg? Semmi.
(És itt most nem arról van szó, hogy kételkednék azoknak a jószándékában, akik elmennek a szegények közé kiosztani egy kajacsomagot. Mert az fontos. Csak tényleg nem változtat meg semmit.)
Pont ez az a pont, amiben Nóra és segítői különböznek a jószándékú egyszeri embertől, szervezettől. Fontosnak tartják, hogy a dolgok változzanak.
1, Munkahelyet teremtettek ott, ahol nincs semmi. Asszonyok hímeznek és varrnak. Árusítják az interneten és mindenféle helyeken. Dolgozni tudnak végre és csökken a kiszolgáltatottságuk.
Itt a webbolt: http://igazgyongy-alapitvany.hu/shop/
Itt a cikk róla: http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/03/26/283-osszefogas-es-bizalom/
2, Kitalálták a módját, hogy hogyan vegyék rá a szülőket arra, hogy segítsenek a gyerekeiknek jól tanulni:
http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/03/06/171-osztondijotlet/
http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/02/20/273-az-igazgyongy-osztondija/
3, Segítenek azoknak az asszonyoknak, akik nem szeretnének több gyereket vállalni, hogy felelősen fel tudják nevelni a meglevő gyerekeiket:
http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2012/04/05/286-fogamzasgatlas/
4, Valódi kiskertprogramot szerveznek, amelyet segítő módon folyamatosan figyelnek:
http://nyomorszeleblog.hvg.hu/2011/04/30/187-mi-ujsag-a-kiskeretekben/
…és még folytathatnám.
Ezek a dolgok változtatnak a helyzeten. Ez nem csak egy kajacsomag.
Mert amit írt, hogy egyet kiosztunk, holnap kell másik – az igaz. Majdnem értelmetlen.
Ez azonban más.
Sokkal több ennél.
Valódi lehetőség a nagyonszegény embereknek, hogy az életük megváltozzon.
Nekünk meg egy jó lehetőség, hogy olyan célokat támogassunk, amelyekkel egyetértünk. Direkt módon, figyelemmel követve, hogy milyenek az eredmények. Mert vannak eredmények! És micsoda jó érzés például az, amikor megkapja a beszámolót és név szerint tudja, hogy melyik kisgyerek tanulását támogatta! Egy percig nem érezné azt, hogy feleslegesen öntötte a pénzt a Dunába.
Amúgy ez az egész szalagavatóbál-ballagás téma a teljesen hétköznapi középiskolákban, akár Budapesten is túlzás. SzMK-s anyukaként, aki a pénzügyeket intéztem az osztályban, kivert a víz attól a felhajtástól és fölösleges pénzkidobástól, ami ment az utolsó évben. Miközben tudtam, hogy valaki 30%-os kamatra vett fel személyi hitelt, hogy a kislánya menyasszonynak álcázva lejthessen a többiekkel… Hiába próbáltam beszélni a gyerekekkel, mert ha ugye a többi osztály csinálja… Hiába próbáltam beszélni az osztályfőnökkel, mert ha ugye a gyerekek akarják…
Látszólag mindenki szabad akaratából történt, és mégis mázsás súlyként egyeseknek. Igen, úgy intéztük, hogy bizony tudtuk, van aki nem fogja tudni kifizetni az egészet. És csak a 3 anyuka, meg az osztályfőnök tudta, kik azok, akik nem bírták anyagilag.
Úgy hiszem, ennek csak az iskola tudna gátat szabni, félig-meddig hatalmi szóval. Ott viszont vagy hiányzik az akarat, vagy túlzott a félelem (mint a politikusoknál), hogy elvész a népszerűség.
Valaki, pedagógus, mit tudna ehhez hozzáfűzni? Muszáj ezt?
Kedves Nóra!
Régóta olvasgatom az Ön blogját, és a hozzászólásokat is. Meggyőződésem, hogy amit Önök csinálnak, az mikro-makro szinten egyaránt nagyon hasznos, és végtelenül humánus! Úgy gondolom, hogy sem a válság, sem a szemmel látható radikalizálódás nem ok arra, hogy feladjuk emberségünket, így mindazok, akik széllel szemben is a puszta szó heylett, cselekedeteikkel maradnak emberek, sokkal fontosabbak, mint a szociológiáról katedráról papolók. Szeretnék én is segíteni, mint olyan szerencsés, aki bár messze nem dúskál, de legalább minden nap normálisan etetni / ruháztatni képes a gyerekét. Fogalmam sincs, hogyan dolgoznám fel, élném meg, ha ennek nem tudnék megfelelni. Igaz, ketten-és nem nyolc órát – dolgozunk, de ma ez nem mindenhol adatik meg. Igenis van olyan, hogy társadalmi felelősség! Én bizony, a gyerekemet is már ma is erre tanítom. ( pl. minden alapítványi támogatásról amit adunk tud, sőt, az Ő nevét írjuk a csekkre. Vagy ha gyűjtés van szegénbyek számára, együtt megyünk tartós éleélmniszert venni. A nevelésnek ez is része. A gyerekek is látnak, és ne kiközösítéssel, hanem segíteni akarással párosuljon adott esetben az iskolai osztályban látott leszkadók látványa. Még pedig hivalkodás és hála várása nélkül. A szociális érzékenység kifejlesztése is a nevelés része kéne hogy legyen. Iskola és család részéről egyaránt! És ha ezt látjuk/ látják, és magától értetődővé válik, nem a kirekesztés, hanem a segítés – mégpedig azzal az elvárással együtt, hogy a segítettnek is tennie kell a boldogulásáért- akkor lesz remény, és motíváció. Addig, csak a nihill marad a számukra, meg az az érzés, hogy ezt a napot még túléltem/megúsztam. Minden jövőkép nélkül. Kérem Nóra, írja meg hogyan segíthetnénk, és szeretném remélni, hogy nagyobb publicitást is kaphat az Ön tevékenysége! Nem azért, mert Ön a piedesztára vágyik, hanem mert ez is kell – a jó szándékú nyilvánosság ereje- ahhoz, hogy eszközök is legyenek segíteni, minél több mélyszegénységben élő, kilátástalan emberen. Nem vallási/ etnikai/ politikai…stb alapon, egyszerűen csak emberségből!
maria krisztinaatzel
Igen, amiket leírt abban igaza van, belátom.
Csakhogy igen kevés családnak tudnak segíteni érdemben. Mondjuk ezerből tíznek (csak tipp). nem hinném hogy sokkal több lenne, ha több is esetleg. Sőt inkabb kevesebbnek gondolom.
És rettenetesen lassan halad a dolog, még ennél a (mondjuk) tíz családnál is.Mikor lesz ebből a tízből ezer? Tartok tőle, sohanapján.
Szerintem csak annak ,,érdemes,, segíteni, akinek ÁTMENETI a problémája. Mondjuk általában van munkája, csak most éppen nincs. Általában egészséges, csak most éppen beteg. Mert akkor a segítséggel kitart addig amíg újra képes lesz magáról gondoskodni.
Ellenben a nagyonnagyonszegény emberek esetében nem erről van szó. Jó, ma kapnak egy kajacsomagot, ma nem halnak éhen. De mi lesz holnap? Mert minden napra mindenkinek nem jut kajacsomag? És ha jutna is, meddig jusson? ,,Életfogytiglan,,?? Ezért látom én úgy, hogy ez a segítség Dunába hordott víz…ne legyen igazam!
És ez azt hiszem, válasz norasiklosi-nak is.
Kedves Márta!
Egyre valószínűtlenebbnek tartom, hogy túl tud lépni a saját korlátolt nézőpontján, de azért felhívnám a figyelmét az utolsó előtti mondatára. Olvassa el, és értelmezze – Ön írta le…
martapataki,
én azt hiszem, értem a gondolatait.
Remélem, talál valamilyen választ az alábbiakban – leírom, hogy én miért tartom támogatandónak Nóra (és rengeteg munkatársa) munkáját.
1, Mert ők soha semmit se adnak ingyen.
Minden egyes alkalommal, amikor segítenek valakinek, elvárnak valamit cserébe. Változást. Akaratot. Elhatározást. Konkrétan látható következményeket. Pl. ott az ösztöndíjprogram: a legjobban tanuló gyerekek kapnak segítséget – aki nem teljesít, kiesik a programból.
(Mellesleg: pénzt nem adnak.)
Tehát: Nóráék társasága nem pénzkiadó automata!
Mindig arra építenek, hogy a másik fél felelősséget vállaljon. Tudatosabb legyen. Igyekezzen. Mindig vannak feltételek, és ez nagyon jó!
2, Ha egyáltalán nem számít valakinek, hogy mi van ezekkel a nagyonnagyonszegény emberekkel, akkor is a saját, jólfelfogott érdekében azzal jár jól, ha ezek az emberek többre viszik.
Mert pl. ha egy nagyon szegény fiatal segítséggel értelmes szakmát szerez és dolgozni fog, már nem lesz belőle sem segélyből élő (az én adófizetői pénzemből), se lumpen elem (az én biztonságomat vesélyeztetve).
Összefoglalva: Nóráék munkája olyan, ami mindenkinek hasznára válik.
A szegényeknek azért, mert segítséget kapnak és lehetőségeket arra, hogy jobbra forduljon a sorsuk. Közben szerető odafigyelést, támogatást és megfelelő mennyiségű szigorúságot tapasztalnak Nóráéktól – pont úgy, ahogy a jó tanár is követel, ők is.
Nekem, Önnek pedig azért, mert minden egyes olyan szegényember, aki előrébb jut valamit az életében, kevésbé veszi igénybe az államot (az adófizetők pénzét), rendőrségtől a segélyig, gyámügytől az orvosig. Ettől pedig ez az ország egy jobb hely lesz.
És hogy mi van a kudarcokkal? Vannak, sok a kudarc. Talán Nóra tudná megmondani, hogy milyen arányokban. De egyszerűen a töredék sikerért is megéri! Minden apró siker húzza felfelé a közösséget és utat mutat, hogy lehet másként, lehet jobban, ügyesebben.
Örülök annak, hogy Ön egy valódi társadalmi vitát geneált, mert fontos, hogy ezeket a dolgokat megbeszéljük, megvitassuk és előrébb jussunk.
Még csak annyi jutott eszembe: tulajdonképpen az sem számít sokat, hogy szelektíven gyűjtöm a műanyagot, fémet, papírt, komposztálható hulladékot, hiszen a legtöbben mindent kidobnak a kukába. Az óceánokon többezer négyzetkilométeres hulladékszigetek ölik az élővilágot, a folyókba gyárak öntik a mérgező vegyszereket, a szomszédom időnként műanyaggal tüzel, tulajdonképpen teljesen értelmetlen: érzékelhetetlen méretű az a szennyezés, amitől én megóvni vélem a Földet. És mégis csinálom, bár egymagam semmi sem vagyok, mégis hiszek benne, hogy ha sokan, egyre többen csináljuk, egyszercsak talán elég sokan leszünk ahhoz, hogy érezhetően javuljon a helyzet. Pedig nemhogy szent nem vagyok, még csak különösebben jó sem, tényleg. De legalább elmondhatom, hogy rajtam nem múlik.
Kedves Márta,
A címzett támogatást csak azért írtam, mert nehezményezte, hogy szülik a gyerekeket nyakra-főre, pedig aztán nem tudják eltartani.
Egy korábbi bejegyzés szólt arról, hogy egy részük nem akar ám nyakra-főre szülni, csak hát egy spirál, ami öt évig jó, 5-6ezer forint, de ha nincs rá pénze, akkor kénytelen teherbe esni. Ugyanis a férfiakat még nehezebb meggyőzni, hogy inkább az önmegtartóztatás, vagy a -kevésbé hatékony- megszakított közösülés, mint a nyomorba szült gyerek. A gumi pedig szintén drága.
Szóval elhiszem, hogy dühös, amiért megalapozatlanul jönnek gyerekek a világra, de a gyerekek érdekében akár lehet is tenni ellene. De higgye el, nem akarom rábeszélni semmire.
Kedves Anna,
én úgy írtam, hogy a nagy többséget valószínűleg nem lehet megtanítani semmi hasznos dologra (főleg mert még a legkisebb akarat is hiányzik belőlük,pl. még akár az is hogy kitakarítsanak otthon, pedig az idejükből bőven kitelne).
Ez nem zárja ki azt, hogy néhányan esetleg képesek valamire. De mi van a többivel?
Azonkívül: ,,lehet címzett támogatást küldeni nekik,,… hát ezt mindjárt gondoltam. Hiszen ez a dolog lényege, nekik semmire sincs de mindent szeretnének… könnyű úgy élni bele világba, hogy mindenfélére más küldi a pénzt! És mennyit? És meddig? Hiszen a világon nincs annyi pénz, amennyi ide elég lenne – mármint, ha tényleg sokmindenkinek az életét meg szeretnék változtatni. Mert az hogy pár családnak sikerul, az is több a semminél. De nem sokkal…
Középiskolában tanítok sok-sok éve. Az a tapasztalatom, hogy nem csak azok a családok küszködnek az un. szép hagyományokkal. akik 6-8 gyereket nevelnek. Lakástörlesztéstől elgyötört, egyedülálló anyukák tehetséges gyerekeit látom koravén szomorú arccal, a gondok súlya alatt. Nem kéne az iskoláknak kiszolgálni a ballagásra ráépült vállalkozásokat. A meghittség, összetartozás tudat nem pénz kérdés.
Kedves Szilvia,
köszönöm a dicséretet (pirul).
Már régóta gondolkodom, hogyan lehetne összefoglalni az ezen a blogon taglalt munka fontosságát olyanok számára, akik ellenségesen tekintenek erre a közegre. A saját családomban is sokan vannak, akik nem érzik, hogy a személyes (sokszor érthető, akár saját tapasztalattal is alátámasztott) ellenszenvük miatt nagyon káros következtetésre jutnak, a társadalom legtöbb tagjával együtt. Olyan következtetésre, ami nem csak a segítségre szorulóknak, de a pillanatnyilag jobb helyzetben lévőkre nézve is igen veszélyes.
Kedves Márta,
amellett, hogy sok mindenben igaza van (ahogy már korábban is írtam), pont a következtetésekben tér el a véleményünk. Szerintem ugyanis pont az a lényege Nóráék munkájának (és ezért kezdtem támogatni nemrég, amit csinálnak, persze csak a magam nagyon szerény lehetőségei szerint), hogy a gyerekek ne bűnhődjenek, vagy lehetőleg minél kevésbé bűnhődjenek a szüleik hibái, bűnei, gyengeségei, vagy csak szerencsétlen sorsa miatt. A gyerek nem tehet róla, hová született, nem tehet róla, hogy pénzforrásként tekintenek rá, vagy csak tudatlanságból (esetleg pénzhiány miatt) nem védekeztek a fogamzás ellen a szülei, arról sem tehet, hogy otthon nem tanítják meg neki a számunkra alapvető értékek ismeretét.
Egyébként pont ma érkezett postán két termék, amit Nóráék felnőtt pártfogoltjai készítettek. Olyan nők, akikre Ön (de lehet, hogy nemrég még én is) rámondta volna, hogy nem lehet velük mit kezdeni. Egy nagyon szépen megvarrt, kihímezett neszeszer hétfejű sárkánnyal és egy falikép, rajta várkastély (a lányom falára kerül majd). Tényleg tetszenek, nem sajnálatból vettem őket. Két kézzel fogható példája annak, hogy vannak emberek, akik nem mondanak le másokról, akikről a többség már lemondott. Ezek most nagyon nyálasnak tűnő szavak, de szó szerint ez a helyzet!
Egyébként a szóban forgó alapítvány fogamzásgátlásban is segít, lehet címzett támogatást küldeni n.ekik
“valószínűtlen, hogy a többséget közben bármilyen hasznos dologra meg lehetne tanítani”
Kedves Márta,
olvasson vissza néhány posztot, vagy nézze meg ezt a kisfilmet:
http://www.berettyohir.hu/oktatas/meses-rajzok.html
Üdvözlettel.
Kedves annaszekely,
Gratulálok, annyira jól megfogalmaztad a dolgok lényegét. Nóra blogjának a legnagyobb érdeme – amellett, hogy azon a rengeteg gyereken, családon segít -, hogy értelmes vitát is gerjeszt, közös gondolkodást a miértekről és a hogyanokról. Vannak persze mindig olyanok, akikkel látszólag fölös a vita. De mégis van értelme, ha keressük a jó érveket, talán kipattannak értelmes, előre mutató gondolatok a fejünkből.
Igen, az egy valós probléma, hogy mit kezdhetünk azokkal az a felnövő gyerekekkel, akiknek nem sikerült a megfelelő fizikai-szellemi táplálékot megadni legfogékonyabb korukban, és ezzel szinte behozhatatlan hátrányba kerültek. Még ha ki is lábal valamikor az ország a válságból és lesznek újra munkahelyek, ők majd hogyan tudnak visszatagozódni a társadalomba? Vagy végérvényesen elvesznek? És akkor mi lesz velük? Hol lesznek, mit csinálnak, miből élnek? Vajon erről mit gondolnak azok, akik csak elítélni tudják őket? Kioktatás helyett milyen alternatívát tudnak ajánlani – valósat persze, nem olyan kezdjen-már-magával-valamit szintű semmitmondásra gondolok…
Kedves Anna,teljesen igaza van abban hogy nem mindegy, ki milyen családba születik. Nekem is szerencsém volt egy nagyon becsületes, dolgos, jólelkű, bizakodó családba születni. Bizonyára azért tudok ilyen jól boldogulni még ebben a mai zűrös világban is, mert jó útravalót kaptam.
Ebben már a válasz is benne van a többi meglátására.
Aki saját magát sem tudja ellátni, annak nem lenne szabad szülnie. Pláne nem évenként. Mert csak újra termeli a saját nyomorát. Nem is értem, ő maga is éhezik mégsem gondol arra hogy ugyanilyen sorsot szán a gyerekének is? Vagy semmire sem gondol? Ha már a villanyt is kikapcsolták, valamivel csak el kell foglalni magunkat a sötétben is?
Egyszerű dolog úgy összekalapálni egy csomó gyereket, hogy majd más eteti/ruházza/iskoláztatja. Tudom hogy cigánygyerekekért a sorban álló gyerektelenek sem kapkodnak, mégis legegyszerűbb volna állami gondozásba venni őket. Mégha a ,,legrosszabb család is jobb mint az állami gondozás,,. Persze valszeg mégse ez a megoldás, hiszen annyian vannak hogy az ország szinte átalakulhatna a szegénygyerekek intézetévé. Azonkívül a szülőkkel is harcolni kellene, hiszen az ő gyerekük, mégha nem is tudják etetni… valamint akkor nem kapnák a családit meg a GYES-t ugyebár.
Új kérdés: ha ezek a kedves szülők mondjuk nem halnak meg éhen és nem fagynak meg mielőtt lejár a családi és a GYES, akkor a továbbiakban miből tervezik megélni? Hiszen valószínűtlen, hogy a többséget közben bármilyen hasznos dologra meg lehetne tanítani. És utána már gyerek se lesz, akire hivatkozva kéregetni lehessen. Bár már hallottam olyanról is, hogy valaki hatvanévesen szült… ez is egy alternatíva.
Kedves Márta,
három dologra szeretném felhívni a figyelmét.
Az egyik: az itt terítéken lévő leszakadó, már leszakadt, részben lumpen családok gyerekein nem (csak) az ő érdekükben kell segíteni és felemelni őket, amennyire lehet. Hanem a saját jól felfogott érdekünkben is, hogy belőlük ne legyen olyan szegény, nyomorgó, neadjisten lumpen felnőtt, akiknek a tömeggé válása már most veszélyezteti és még jobban fogja veszélyeztetni a MI biztonságos mindennapjainkat is.
A másik: nagyon kevés olyan ember van (tudomásom szerint kutatások alapján kb 5-10%, tehát minden 10.-20. ember), aki a családi hátterétől függetleníteni tudja magát és saját erejéből jelentős mértékű társadalmi (és evvel együtt anyagi) felemelkedést tud elérni. Én pl. úgy érzem saját magamról, hogy ha nem abba a családba születek, ahol a tanulás, a szorgalom és a takarékosság elemi feltétel volt, nem lennék képes ilyen életmódra. Mondhatom úgy is: lenne hajlamom a lustaságra, pénzköltésre és mások hibáztatására, csak éppen otthon megtanultam ezeket felismerni és kezelni.
A harmadik: az értékes emberek nem társadalmi csoportok szerint, “érdemi alapon” születnek a családokba, hanem nagyjából véletlenszerűen. Más kérdés, hogy azoknak a gyerekeknek a nagy része, akik az Ön által mélyen elítélt családokba születnek, nagyon hamar fizikailag és szellemileg is leromlik, elveszíti a benne lévő potenciál jelentős részét. Ennek nagyon egyszerű oka van: az agy megfelelő fejlődéséhez szükséges tápanyagokhoz, vitaminokhoz nem jut hozzá, a lelki gondozás, szeretetteljes törődés hiánya pedig az érzelmi, lelki fejlődéshez szükséges endorfintermelést akadályozza. Tehát aki csecsemőként, kisgyerekként nem harmonikus, szerető családban él (márpedig a szóban forgó családok a legritkább esetben ilyenek), annak sokkal nehezebb, legtöbbször lehetetlen motivált, felelős felnőtté válnia. Evvel NEM akarom felmenteni őket, csak azt mondom: ha Nóráéknak (vagy bárki másnak, aki ezen gyerekek segítésével foglalkozik) sikerül a gyerekek minél nagyobb részének segítenie
- a táplálkozásban
- a ruházkodásban
- a tisztálkodásban
- az iskolai beilleszkedésben
- a művészeti nevelésen keresztül a lelki örömszerzésben
- vagy bármi másban,
avval nemcsak rajtuk segít, hanem RAJTUNK, az ún. “normális”, “többségi” társadalom tagjainak is!
És aki az ilyen szélmalomharcosoknak segít, az saját magának és a környezetének is segít.
Nem értem, miért kellene mindenkinek középiskolába járnia? Főleg annak, akit úgy kell oda,,toszogatni,,? Szépen magyarázni, kéregetni őt hogy méltóztasson, mert majd jobb lesz neki. Aki magától nem tudja hogy a tanulás fontos, az ne tanuljon. Nem kötelező!
Éppen az a probléma a mai fiatalokkal, hogy prímán tudják/ismerik a jogaikat. Ellenben kötelességük, na az nincsen! Se dolgozni, se tanulni nem akarnak. Csak szórakozni. A legtöbbnek a középiskola is csak arra jó, hogy eltöltse ott az idejét. Addig se kell dolgozni. És legfeljebb a kosz ragad rá, nem a tudás. Hiszen a netről már kidolgozott érettségi tételekhez is hozzájutnak, azzal se kell saját maguknak bajlódni. Kár hogy nem mászik a fejükbe magától, ha beteszik éjjelre a párnájuk alá – ezt még nem tudja a net. Minden tele van azzal, hogy ,,neked ez jár,, és ,,mert te megérdemled,, – akármilyen tunya, lusta, tehetetlen vagy is, persze ezt nem teszik hozzá.
A turistaosztály kontra első osztály ellentét csak példa, nem kellene itt leragadni. A lényeg, hogy mindig is voltak gazdagok és szegények. Ezt a szocializmus (vagy kommunizmus) megpróbálta megváltoztatni, nem jött be! Ugyhogy továbbra is érvényes a mondás, miszerint ,,suszter maradj a kaptafánál,,. Ez van, ezt kell szeretni!
Van, aki szerint turistaosztályon vagy elsőosztályon utazni ugyanakkora különbség, mint kijárni a középiskolát vagy sem… hogy aki “ilyen családba született, akkor tudomásul kell vennie, hogy ,,így járt,” – ez nagyon ijesztő, sokkal ijesztőbb, mint a történetek, amiket a blogban olvasok.
Kedves Márta, ez most visszafelé sült el….. A szilviacsipka ugyanis évek óta lelkes támogatónk, a magáéból is bőven adva, sőt még egy szervezethez kapcsolódva komoly, nemcsak minket érintő adománygyűjtés állandó szervezőjeként is. Több olyan családot segített már át konkrétan, leutazva ide, akik haláleset, betegség miatt megoldhatatlan helyzetbe kerültek. És nincs egyedül. Az alapítványunk kb. 300 mélyszegénységben élő családot gondoz, állami támogatás nélkül, kizárólag olyanok segítségével, akik azt gondolják, megbomlott valami a társadalomban, és érzik, az ő segítségük nélkül csak romlik a helyzet. Azt hiszem, nagyon büszke lehetek arra, hogy ilyen támogatóink vannak. Sokaknak meg sem tudom köszönni, mert úgy adnak, hogy még az emailcímüket sem tudom, másoknak meg hónapos csúszásokkal tudok csak visszajelezni, hogy mire fordítottuk az adományát, mert nem bírok rá időt szakítani…mégis segítenek, figyelnek, ideutaznak, adnak, gyűjtenek, szervezkednek, beajánlanak…Mindenki abban segít, amiben tud. Van, aki pénzzel, ösztöndíjas gyerek támogatásával, vagy utal a villanyóraalapunkba, más gyógyszerre, élelemre, vetőmagra, stb. van, aki azt mondja, használjuk arra, ami kell, van, aki a gyermeke kinőtt ruháival, cipőivel, játékaival, más használt bútorokkal, könyvekkel, számítógéppel, konyhafelszerelési holmikkal, felsorolni sem tudom, van, aki azzal, hogy pályázatírásban segít, más azzal, hogy kommunikációs tudását és kapcsolatrendszerét veti latba értünk….más ír rólunk, vagy tanácsokat ad, tábort kínál, szervez, vagy beajánl egy cég karitatív támogatásába…Van, akinek elég a blog, de sokan eljönnek…Ezért gondolom, hogy amit ön ír, hogy az önhöz hasonló véleményűek vannak többen, nem igaz. Mi csak egy kis szervezet vagyunk….mégis sok szimpatizánsunk van. Gazdagok és kevésbé gazdagok egyaránt. Nélkülük nekem sem menne. A mi készleteink még az első évben kifogytak. És nagyon boldog vagyok, hogy találok partnereket, akik feltöltik. Szeretettel, biztatással, szolidaritással. Mi pedig mindent elkövetünk, hogy rászolgáljunk a bizalmukra. Így kerek a világ. Amibe beleférnek az olyan véleményűek is, mint ön. Csak az arányokra kell vigyázni…de bízzunk benne, hogy az nem borul fel. Bár ebben mi keveset tehetünk. De vannak, és talán felelősen döntenek azok, akiknek meg ez a dolguk.
szilviacsipka:
Én csak arra próbáltam utalni az első osztállyal, hogy van akinek ez hiányzik, van akinek meg az. És mindenkinek a sajátja a legfájóbb, a legfontosabb. Mert ha én egy kertes házat szeretnék mondjuk de ,,csak,, egy lakásom van, akkor egyáltalán nem vigasztal az hogy más meg az utcán él, ,,csak,, lakása sincsen.Ha nálam mondjuk kikötik a gázt akkor nem vigasztal az, hogy másnál még villany sincsen, ugyebár. Előre kell nézni, nem hátra. Hogy mit tudnék még tanulni/dolgozni pl. hogy jobban, könnyebben, boldogabban éljek?
Nem pedig az hogy elválok inkább,ha úgy a gyerekem több segélyt kap… Nem, nem munkát keresek, hanem elválok – erről ennyit.
Olyan emberekkel pedig akiket ,,nagyiskolás,, korukban kell arra ,,rászedni,, hogy fürödjenek, egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Ez simán szégyen, de nem az országé hanem a szüleiké. Hiszen mégiscsak a szülők csinálták azt a gyereket, nekik kell(ene) rájukvalót is csinálni, ugyebár.
Azért kíváncsi lennék, hogy aki itt olyan lelkesen pártfogolja őket, az mit/mennyit ad a SAJÁTJÁBÓL? Vagy csak az állam adakozzon, a közösből? Mert az már jelen pillanatban is túl van teljesítve. Lehet hogy a segély nem sok, de mivel ingyen van… megköszönni kellene és nem háborogni. Vagy esetleg dolgozni menni!
Kedves Márta, ismerősi körben vannak dolgozó szülők, két gyermekkel és még így sem futja az iskolai luxuskiadásokra, úgymint fotó, egyenruha…
Egyre inkább nem kell kisebbséginek lenni, munkanélkülinek vagy nagycsaládosnak ahhoz, hogy azt kelljen mondani a gyereknek, fiam, lányom, erre már nem jut…
Furcsa, amit írsz. Anyukám egy ilyenben dolgozik, és nem is olyan régen válogatták össze a következő évfolyamot. Többségében romák, és a családlátogatások során tapasztaltak alapján nekem úgy tűnt, hogy ott sem olyan jó a helyzet. Lényegében hajléktalan gyerekek is jelentkeztek, vagy épp olyanok, ahol két szoba jut egy 10 fős nagycsaládnak. Meg olyanok, ahol a család lány tagjai bizony “időtlen-idők óta” prostitúcióból élnek. A szülőkről sem azt hallom, hogy igazán együttműködnének. Persze olyan is van, de nem gyakori. A korábbi évfolyamokban irtó nagy a lemorzsolódás, és az abortuszok száma is, sajnos. És már megszületett gyerek is van. 15 éves anyától. Sokan megszöknek, drogoznak…. De lehet, hogy csak így sikerült a már futó két évfolyamot összeválogatni, a harmadik, a jövőre induló meg még csak egészen picit ismert… az oktatásuk ott kezdődik, hogy igyekeznek rászoktatni őket az időnkénti fürdésre. A ruhákat a kollégiumban mossák, mert otthon ez nem fontos. Sok minden ismerős, amit írsz egyébként a blogban… nem tudják beosztani a pénzt, a család sem, a gyerekek sem. Néha arra gondolok, hogy ha Anyukám írna egy ilyen blogot, mint Te, az hasonló lenne. Egyébként nagyon tetszik, amit csinálsz!
@Martapataki:
” De ha egyszer ilyen családba született, akkor tudomásul kell vennie, hogy ,,így járt,,. ”
“Neki a bevihető cola és keksz hiányzik, nekem a kényelmesebb utazás.”
“… annyira irígylem az első osztályon utazókat,…”
No comment… :(((
Kedves Nahdarvebb,
lehet, néha úgy tűnik, csakugyan túlhangsúlyozom a problémát. De ahhoz képest, amennyire nagy a baj, és az összes szereplő hozzáállása milyen, nem érzem túlzónak. Persze sokakat érdekel, sokan próbálnak is tenni, mások nem, max. csak sopánkodnak, mások csak letudják a napot…nem jellemző, hogy ebben a társadalmi csoportban élők után annyira menne a szakma…Ez csupán persze az én, több megyére kiterjedő tapasztalatom, nyilván a másik oldalról is felmutathatók más példák. És nem akarok a mindentudó szerepére törni. Ha kicsit sarkítva fogalmazok néha, annak egyszerűen az az oka, hogy 20 évig próbáltam nagyon csendesen, jelezve én is, mint sokan mások, hogy nagy baj van, és semmire nem mentem vele. Ha most néha provokatívabban fogalmazok, talán több gondolatot ébresztek. Ja, és természetesen csapatban dolgozom, és az ország minden szegletében vannak a mienkhez hasonló szemléletű civilek, pedagógusok, intézmények, akikkel kapcsolatban is vagyunk. De köszönöm az észrevételét, nyilván átgondolom ezt is. Mert nem azokat akarom sérteni, akik gondolkodnak, hanem azokat provokálni, akik nem.
Kedves Márta! Lenézte, kigúnyolta, kiközösítette Őnt már valaki azért, mert a másodosztályon utazott? És még egy kérdés, kicsit a korábbi kommentjeire reagálva is: a WHO, UNICEF és más nemzetközi szervezetek erőfeszítéseit is feleslegesnek tartja, akik a világ szegényebb országaiban, a nyomorban élő embereket próbálják támogatni? Szintén azok pénzéből, akiknek szerencsés módon több jutott.
“Hozzáadott pedagógiai érték nulla, de ez nem is érdekel senkit.”
Ez azért talán túlzás…rengeteg embert érdekel. És sokan próbálnak is tenni valamit.
A cikk drámai és igaz, de azért néha van olyan érzésem /legalábbis a cikkből így jön le/, hogy a szerző úgy véli, ő az egyetlen, aki látja/érti, aki próbál tenni valamit, és mindenki mást hidegen hagy a dolog
Szerencsére ez nem így van.
martapataki: “Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.”
Meg ne sértselek, de ez simán egy nagy ostobaság.
Már elnézést.
Jajj.
Nem vigasz, de munkatársam mesélte: második hete nem tudtam visszamenni a megyeszékhelyen levő ref. gimnáziumba: a szüleim nem tudták kifizetni a kedvezményes jegyemet sem. Ránk telefonált az osztályfőnök: mi lesz már, ennyit nem lehet hiányozni. Kis hallgatás után a szüleim kimondták: nem futja.
Jó, akkor megoldjuk másként – volt a válasz.
Onnantól ingyen laktam, ingyen ettem, az utazási költségek pedig igencsak lecsökkentek: csak a nagy szünetekre mentem haza, de azt is az iskola költségén.
B-újfalui utam másnapján D. egyik jobb gimnáziumában az osztályfőnök mesélte: hiányzott már többször is úgy a gyerek, hogy a szülői igazolás arról szólt: nincs pénz útiköltségre.
Sem a munkatársam, sem az említett fiatal nem cigány. Éppen csak a 20 évvel ez előtti váltás veszteseinek gyermekei. Nekik szerencséjük van/volt: értük nyúl(t) az iskola.
Az Arany János programból érettségi előtt hullott ki m-i gyerekünk: a p-i iskola mindent megtett, hogy rendszerben tartsa. A szülei is: dolgoztak, fizettek, próbálták iskolába járatni. Belőle sajnos belülről hiányzott valami. Talán az akarás. Nem akart iskolába járni.
Most is jár oda gyerekünk: a szülei elváltak – papíron -, mikor megtudták, hogy ez kell a bejutáshoz :(
Igen, van Arany János program…de a halmozottan hátrányos helyzetűeket nem éri el…egy szinttel feljebb élőknek van kitalálva, és azok is érik el. Akik a tanítványaink közül bejutottak a programba, nem mélyszegénységben élők…általában mezőgazdasággal foglalkozók gyermekei…és a szülők maximálisan partnerek. A HHH gyerekeknél több dolog hibádzik, náluk, értük többet kell dolgozni….és ezt nem sokan lépik meg. Ezért is találtuk ki az ösztöndíjunkat…már 21 gyereket tudunk támogatni….hála azoknak, akik partnerünknek szegődtek a programban. Hamarosan beszámolok róla megint, az év végi bizonyítványok tükrében.
Kétségtelen, hogy az iskola sokba kerül. Az említett mindenfélék (ballagás, tabló, ruha, csokor, miegyéb) bizony drágák. Időben el kell kezdeni gyűjtögetni a rávalót. Én nagyon sajnálom a gyereket, akinek nem jut. De ha egyszer ilyen családba született, akkor tudomásul kell vennie, hogy ,,így járt,,. Esetleg később, nagyobb korában számon kérheti a szüleitől, hogy ,,miért is vagyunk mi hatan testvérek, ha egyet sem tudnátok etetni/ellátni? Mert az aztán végképp nem megoldás, hogy adja össze a többi a ,,szegény gyerek,, költségeit! Én legalábbis nem lennék rá kapható az biztos! Mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.
Én is ha megyek valahova, sajnos turistaosztályon utazok, mivel csak arra futja. Pedig az első osztály sokkal kényelmesebb ám! Nem kellene azon a kicsi ülésen nyomorogni. De jó is lenne ha valaki megsajnálna, és kifizetné helyettem.
Na jó, lehet hogy ez viccesen hangzott. Pedig a szitu ugyanaz. Én pont úgy élem meg, mint a gyerek. Neki a bevihető cola és keksz hiányzik, nekem a kényelmesebb utazás. Mert vannak ám sokan akiknek futja arra,hogy ne hering módjára utazzanak, bizony. De mivel az nem én vagyok (mert nem örököltem vagyonokat és átlagos képességeimmel csak átlagos jövedelemre tudok szert tenni), így beérem a turista osztállyal – és ennyi! Pedig istenbizony legalább annyira irígylem az első osztályon utazókat, mint az a szegénygyerek az osztálytársától a tablóképet vagy a csokrot.
Nóra, az Arany János Kollégiumi Programot ismered? Van felétek ilyen?