Mindig újra szembesülök ezzel is. Persze, tudom, nem szabad szövegkörnyezetből kiszakítani mondatokat. Mégis, nem bírom megállni, hogy a különféle megbeszéléseken, konferenciákon elhangzó mondatokból ne írjak fel egyet-egyet. Mert ezeknek szövegkörnyezet nélkül is olyan üzenete, súlya van, ami elgondolkoztat. És nem vezető politikusok mondatai ezek, amit aztán számon kérnek rajtuk, velük épp eleget foglalkozik a sajtó, hanem olyan szakembereké, akik naponta találkoznak velük, munkájuk tárgyával, a társadalom perifériájára szorult társadalmi csoporttal.

Mi, a velük foglalkozó programjainkra már mindig hívunk olyan embert is, aki közülük való. Nem baj, ha nem érti, miről van szó. A jelenléte a fontos. Mert nélkülük más típusú hozzászólások hangzanak el, az általam már itt is megírt „magunk közt vagyunk” típusú beszélgetések kezdődnek, amiben a sztereotípiák hangoztatása, a tehetetlenség és a kirekesztés meghatározóak. Az ilyen egyeztetésekből sosem lesz előrelépés, a beszélgetők egyre jobban mélyülnek el az önigazolásban, hogy nem, ezekkel nem lehet semmit. Ha ott ül, csak egy olyan ember, akiről szól, jobban figyel mindenki a mondataira, és konstruktívabb lesz a beszélgetés is.

Bár voltam már olyan megbeszélésen is, ahol a jelenlevő roma „asszimilálódott” a közegbe, és buzgón bizonygatta a kirekesztő általánosítások igazát, mintha nem is oda tartozna, akikről elhangzanak.

Kezembe került most is egy jegyzetem. Szakemberek hozzászólásaiból írogattam fel párat, pár hónapja, valahol. Nem lényeges, hogy hol, és az sem, pontosan milyen területen dolgoznak. Azt gondolom, bárhol elhangzanak manapság effélék. Ilyenetek írtam fel:

„Ezeket az alsó rétegbeli embereket kellene nekünk a normarendszerbe beilleszteni.”

„Meg kell nekik mutatni, hogy zajlik normálisan egy nap. Mert nem tudják.”

“Ezekhez mi kevesek vagyunk. Az ilyenekhez minimum harcedzett pszichológusok kellenek.”

„Próbáljuk őket nevelni, pl. én mindig mondom nekik, hogy takarítsanak, meg főzzenek normálisan, de nem csinálják. És ez egyébként sem a dolgom, már így is többet teszek, mint ami elő van írva.”

Nyilván van a mondataiknak igazságtartalma, értem én, hogy ezek konkrét tapasztalatokon alapulnak, ezt nem vitatom. Azt sem, hogy jogosan belefásult szakemberek szájából hangzanak el.

De a szavak így számomra elfogadhatatlanok. Mert  nem jó üzenetük van, nem jó alapállást tükröznek. Mert az nem a megfelelő megközelítés, hogy ők az „alsó rétegbeliek”, akik nem értik mi a „normális”. Olyan szerepet sugallnak ezek a mondatok, amiből nem lehet pozitív változást kezdeményezni. Hiszen láthatóan nem működik, évek óta nem, a „megmondom én, mi a normális, neked meg úgy kell élned” szerepben működtetett segítségnyújtás.

Mégis ezt erőltetjük, ez lett a fő vezérelv a munkában, ezt a szerepet erősítjük meg a törvényekkel, a hatósági, és ha ez sem elég, más, akár erőszakos eszközzel, ahelyett, hogy próbálnánk mást.

Sokan mondják nekem, hogy az integrálásuk megoldhatatlan. De én nem hiszem ezt. Azt biztosan látom, hogy nem megy projektszemlélettel, nem megy fél – egy év alatt pályázati finanszírozásból, nem fog menni erőszakos intézkedésekkel, és úgy sem, ha csak egyes területekre fókuszálunk, és nincs komplexen kezelve a probléma. Nem megy, ha mindig csúsztatunk, ha adminisztratív módon igazolunk valótlan sikereket, hogy kifele azt mutassuk, nekünk megy, itt minden rendben van. És főleg nem úgy, hogy az alapokat, az okokat és okozatokat nem értelmezzük, méghozzá velük együtt és őszintén. Őszintén, de nem lenézően.

És talán azt is el kellene fogadni, hogy a „normális”, az nem mindenki számára ugyanazt jelenti.