Hallgatom a beszédet, amiben  határozottan kimondatik: ezután biztosan nem fogják eltartani azokat, akik nem dolgoznak, és nem lesz itten most már a másik lábán állás…..elég volt. Más lesz a jövő ezután.

Nem lepődöm meg túlságosan. Mert hamarabb kimondták, megjelölték már minden baj okozóit. A beazonosítás már megtörtént, és az intézkedések is jelzik az irányt.

Biztosan van, aki nem akar dolgozni. Bár ebben is megfontolandók a személyes döntéseken túli felelősségek. Nekünk is van, akivel még mindig küzdünk azért, hogy elfogadja, neki is tennie kell azért, hogy a helyzete  jobb legyen. De ők kevesen vannak. Viszont nagyon sokan, és egyre többen élnek a létminimum alatt, akik szeretnének dolgozni. Csak nincs mit. Maximum feketemunka, szerencsére abból most akad, hiszen most éppen sok a kapálni való. De ez  a munkaforma is megvetendő a társadalom által, hiszen nem adózik utána. Nem segíti az államot, csak magát nézi. Csak a mának él. – mondják rájuk. A minimálbéren bejelentett vállalkozókat kevésbé ítélik meg az emberek. A gazdagokkal mindenki elfogadóbb. És ők is nagyon megvetik azt, aki csal, vagy nem akarja a törvények szerint csinálni. A múltkor mondta is nekem egyikük, hogy „ezek” miatt kell neki olyan sok adót fizetnie…mert ő, és a hozzá hasonló becsületes dolgozók tartják el őket….(itt jelzőket mondott, amit most kihagyok)…. Az, hogy ő sem makulátlan a vállalkozásában, az neki nem lényeges. Na nehogy már…

Munkalehetőség pedig nincs. A közmunkában persze részt vesznek a szerencsések, de számukra annak éppúgy a “mának élés” üzenete van. És amit kapnak, abból nem lehet megélni. A hetente a levonásokkal megkapott összeg semmire sem elég. Van, akitől a közmunka vállalása után kezdik levonni a felhalmozódott kukatartozást, másnál a végrehajtócég teszi rá a kezét a heti jövedelemre, sokan a végigdolgozott hét után egy fillért sem kapnak. Aki megkapja azt a 7-10 ezret sem szerencsésebb, hiszen választhat, befizeti e a villanyt, vagy esznek….mert a kettőre együtt nem elég.

Mondják sokan, hogy egyszerű a megoldás, mobilisnak kell lenni, és költözzenek el oda, ahol van munka. Hogy miből és hova, arra már nincs javaslat. Megpróbálják persze sokan, eladják, amijük van, és elköltöznek pl. a fővárosba egy időre. De mind visszajön előbb-utóbb. Az albérletért előre kell fizetni. Bejelentkezni máshoz nem tudnak, egy nagyobb családot nem enged be a már rokonokkal lakott lakásba a rendszer, ha nincs lakcímkártya, nem veszi fel a gyereket az iskola, és a napok gyorsan telnek, a családi pótlék hamar elvonásra kerül.

Visszakullognak hát, és kezdik a semmiből újra, bútor nélkül, szerencséjük van, ha a ház még üres, amit otthagytak. Én, ha tehetem, lebeszélem őket a költözésről.

Sokszor beszélgetünk arról velük, mit lehetne tenni…. és mindig oda lyukadunk ki, hogy munkalehetőség kellene…de nincs épület, tudás, eszköz, marad minden a vágyak szintjén, mert mindenhez pénz kellene. A semmiből nem lehet. És a kis falvakban nem akar senki munkahelyet teremteni. Nincs olyan vállalkozó, ami ebben fantáziát látna. Mert nincs már semmi, semmilyen alap, nincs piac, a szállítás pénz, egyáltalán, mindenhez pénz kellene. Az itt élőknek pedig a megélhetés is gond.

A települések forráshiányosak, nem is mernek bevállalni egy nagyobb pályázatot, nincs pénz önrészre, sem előfinanszírozásra, a csőd szélén táncolnak, az intézményrendszert is addig szorongatták már, hogy kevesebbe kerüljön, hogy már rég túl van a törvényes működés határán…. ördögi kör, nincs megoldás, csak ott tűnik úgy, hogy minden rendben van, ott, messze, az íróasztalok mögött. Néha felvillan egy-egy sikersztori, amire mindenki elismerően csettint, na ugye, megy ez, ha akarják. Csak szorítani kell őket, és akarják, ugye….De ez csak töredék, alig mérhető százalék…..

Persze mi is akarjuk, mert tudjuk, a munkalehetőség a legfontosabb, ha van hol dolgozni, és van fizetés, minden egyszerűbb, minden megoldható, alakítható, fejleszthető.  Hisz akkor nem kell  a kamatos pénz, nem kell lopni, sem prostitúciót választani, és lesz villany, ennivaló, cipő, be lehet fizetni a gyereknek a kirándulást, ki lehet váltani a gyógyszert…akkor lehet élni.

De a lehetőségeink nekünk is szűkösek. Magunknak kell előteremtenünk mindent ahhoz, hogy segíthessünk. És támogatók nélkül nekünk sem menne.  A varróműhelyünk megindult, működik, az asszonyoknak már van valami. A textiltermékekhez tudnánk gyerekbútorokat is készíteni. Az munkahely lenne pár férfinak is, és megindulhatna ez is. Csak minden hiányzik hozzá. Az ötlet és a vágy van meg csupán.

De mindig történik valami csoda. Én nem is tudom, hogy van ez, de én tényleg baromi szerencsés vagyok.…..Most is. Csöng a telefon, keres egy úr, hogy ő asztalos, de sajnos megbetegedett, lerokkant, és el kell, hogy fogadja, nem fog tudni többé asztalosként dolgozni. És itt van neki egy komplett műhely, szerszámokkal, amit nem akar elkótyavetyélni. Inkább nekünk adja. Hogy valóra válthassuk az álmunkat.

A kollégám, és egy apuka a támogatottjaink közül, olyan, aki ért az effélékhez megy el a szerszámokért. Minden van, az alapeszközök itt vannak ahhoz, amit akarunk. Ők is csak néznek: más ezt pénzzé tenné…. ő meg csak úgy, nekünk adja…érthetetlen. Főleg az apának érthetetlen, aki már eladott minden nélkülözhetőt, hogy eltarthassa a családját.

Ő, a felajánló sem gazdag. Csak szeretné segíteni az ügyet. És nem attól lesz boldogabb, ha az eszközeiért pénzt kap. Hanem attól, ha jó kezekben működhetnek tovább. Mi pedig megpróbálunk megfelelni neki. Minden erőnkkel meg szeretnénk felelni a bizalmának.

Ilyen is van. Tényleg jó a világ. Körülöttünk egyre többen vannak kedves emberek, akik segítenek. Mert ők érzik, hogy valami elcsúszott. Értik, hogy így nem maradhat. Segítenek hát. Önzetlenül.

Köszönet érte.